Teljes cikk

Aki dudás akar lenni...
A különc lord még különösebb katonája
Snoj Péter

Simon Cristopher Joseph Fraser, avagy XV. Lord Lovat és személyi skót dudása, Bill Millin kétségkívül meghatározó, ám mégis méltatlanul feledésbe tűnő alakjai a szövetségesek 1944-es normandiai inváziójának. Mindkét skótfelföldi harcos más-más virtussal vívott ki elismerést bajtársaik és a hadsereg vezetése szemében.

regiment.hu

A család, jobban mondva a lovati Fraser klán első embere, Hugh Fraser 1458-ban nyert belépést Skócia főnemesei közé. Ő volt első Lord Lovat. Első pillantásra akár könnyűnek is tűnhet kiszámolni, hogy Simon Cristopher Joseph Fraser, akit a XX. századi történelem szimplán csak Lord Lovatként ismer, hányadik ükunokája is lehet a családalapítónak, ám ahogy az lenni szokott, a történelem ennél sokkal bonyolultabb. A család kalendáriuma szerint ugyanis a második világháborús harcos valójában a tizenhetedik, aki a címet viselte. A nemesi levelek mégis "csak" tizenötödikként nevezik. Egyes források szerint az eltérést a felmenők között található egyházi kitagadások és büntetés gyanánt a nemesi rangtól való megfosztások okozták.

Mindenesetre Simon C. J. Fraser 1911-ben, születésével nyerte el a Lord Lovat, valamint a lovati Fraser klán huszonötödik vezérének nemesi címét. Ahogy egy lordhoz illik, az Oxfordon tanult, ahol 1930-ban csatlakozott az egyetem saját lovassági alakulatához, a lovati felderítőkhöz (Lovat Scouts). Az apja által 1900-ban megalapított egység a második búr háborúban bizonyított először, de nem kisebb érdekesség is fűződik az ezredhez, mint az, hogy a lovati felderítők voltak az első olyan katonák, akik a ma is jól ismert ghillie álcaruhát viselték a nagy háború idején. Ezt kiegészítendő 1916-ban hivatalosan is a brit hadsereg mesterlövész-alakulatának nevezték ki az ezredet, sokatmondó jelmondatukkal: "Az, ki tüzel és elszalad, újra lőhet, és megélhet még más napokat."

Az egyetemi alegységnél eltöltött idő alatt hadnagyi rendfokozatot kapott, majd 1931-ben átvezényelték a Skót Gárdába, ahol három évvel később átvette főhadnagyi kinevezését is. Az egyetem elvégzését követően egészen 1937-ig szolgált, majd tartalékosi állományba vonult, hogy családot alapíthasson. Feleségével, Rosamonddal hat gyermeket neveltek közösen egészen 1939 júniusáig, amikor is a hadsereg a közelgő háború fenyegetése miatt minden tartalékos katonát behívott.

Immáron századosként öltötte magára egyenruháját, és visszakerült a lovati felderítőkhöz. Kérvénye kedvező elbírálásának köszönhetően egy újonnan megalakuló, a 4-es számú Commando egységhez került. Első bevetésére 1941 márciusáig várnia kellett, akkor azonban alegysége a német kézben lévő norvég Lofoten-szigetek ellen intézett rajtaütésszerű támadást. A sikeres akció eredményeképpen tizenegy elsüllyesztett hajóval, számos megsemmisített halolaj-feldolgozó üzemmel és üzemanyag-lerakattal büszkélkedhettek a brit kommandósok. Emellett csaknem 220 német foglyot is ejtettek.

Számos kisebb felderítő és szabotázsakciót követően 1942 augusztusában - már alezredesként és a 4. Commando parancsnokaként - egységét bevonták a Dieppe elleni támadásba. A dieppe-i rajtaütésként elhíresült szövetséges Jubilee hadművelet rést kívánt ütni a németek építette Atlanti falon. A kikötővárost azzal a céllal szemelték ki, hogy egy nagy létszámú támadással sértetlenül elfoglalják a dokkokat, és csak a tüzérségi ütegeket, valamint a védelem hathatós pontjait semmisítsék meg a közeli légibázissal együtt. Noha hídfőt eleve nem is kívántak kialakítani, s már a kezdetektől fogva a terv részét képezte a pusztítás utáni visszavonulás, az akció teljes kudarcba fulladt, és mielőtt bármelyik fontosabb küldetést végrehajthatták volna, a szövetséges parancsnokok lefújták. A viharos helyzet ellenére Lord Lovat és embereinek sikerült saját feladataik egy részét elvégezni: megsemmisítettek hat 150 milliméteres német ágyút, mielőtt ők is meghátráltak volna.

Lovat dandártábornoki kinevezését követően a brit hadvezetés egy új egység, az első különleges rendeltetésű dandár (1st Special Service Brigade) vezetésével bízta meg. Élettörténetében érdekes, hogy a hasonló jellegű SAS (Special Air Service) csapatokat megalapító David Sterling nagybátyja XV. Lord Lovat apja volt.

Az 1944. június 6-án elindított normandiai partraszállás során Lovat emberei élén a Sword partszakaszon lépett újra francia földre. Az invázió kezdetét megelőzően igazán rendkívüli kéréssel fordult egyik közlegénye felé...

A bátor Bill Millin

Az akkor huszonegy éves William Millin közlegény először értetlenül állt a felkérés előtt, miszerint Lee-Enfield puskáját lecserélve egy skót dudával felvértezve rohamozza meg az Atlanti falat.

A kanadai születésű, de skót felmenőkkel rendelkező Millin még iskolás évei alatt ismerkedett meg a különleges hangszerrel, amikor is Glasgow-ban csatlakozott a felföldi könnyű gyalogsághoz. Itt hallotta először, hogy a hadsereg újonnan létrehozott kommandóiba embereket keresnek. Az ifjú William be is adta kérelmét abban a reményben, hogy végre fegyvert foghat, küzdhet a hazájáért és persze hogy megmutathatja Hitlernek, milyen fából is faragták a skótokat. Ezzel szemben, amikor megérkezett a kiképzőbázisra, Lord Lovat azonnal személyes dudásának jelölte ki, s ezt követően csak elvétve jutott alkalma eljutni a lőgyakorlatokra. Bánatát azonban feledtette az a tény, hogy a hadsereg legjobbjai közé került, amikor is parancsnokával együtt őt is átvezényelték az első különleges rendeltetésű dandárhoz. Úgy gondolta, hogy ha eddig nem is, ezután több jut ki neki is a harcból.

Egy lord és egy skót dudás Normandiában

Talán éppen ezért sem akart hinni a fülének, amikor is Lord Lovat felkérte (későbbi interjúiban Millin többször is kiemelte, hogy parancsot sosem kapott) arra, hogy ősi hagyományok szerint skót indulókkal vezesse hadba bajtársait. Ám ezúttal nem búslakodott, a közhiedelemmel ellentétben Bill Millin korántsem volt fegyvertelen, hiszen már egy 1700-as évekbeli angol leírásban is szerepelt a következő sor: "A (skót) dudás legalább ugyanolyan harcos, mint a többi. Az ő fegyvere a hangszere, amivel lelket és reményt önt társai szívébe." Ez a felfogás kísérte tovább a skót dudásokat az első világháborúban is, akiknek a muzsikájáról a szemben álló németek halálhozó rémek sikolyaként vélekedtek.

Az egyetlen érv, amelyet Millin felvetett, miután megértette a kérést, az volt, hogy akkoriban a brit hadsereg szabályzata szigorúan tiltotta a skót dudák használatát a frontvonalban. Erre Lord Lovat nemes egyszerűséggel annyit felelt: "Az lehet, de az az angol hadügy dolga. Mi skótok vagyunk. Ránk e szabály nem vonatkozik." Billnek több győzködés sem kellett, a kérés szerint letette a puskáját, és magához vette féltett hangszerét.

Egy visszaemlékezés alkalmával Bill Millin elárulta, hogy bizony nagyon nehéz dolga volt a partraszállás kezdetén. Nemcsak az ormótlan dudával kellett kikászálódnia a szállító járműből, de a hagyománynak megfelelően - egyes egyedül ő - skót szoknyát (ugyanazt a kiltet, amelyet apja a nagy háború csatáiban magán hordott) viselt alsónemű nélkül. Kikacsintva a hallgatóság felé, hozzátette, hogy abban a pillanatban, ahogy a derékig érő vízbe ugrott, levegőt sem kapott, nemhogy játszani bírt volna.

Másodpercekkel később azonban, ahogy felfogta a körülötte zajló mészárlást, amit a megerősített német védelem okozott, ráeszmélt arra, hogy bajtársainak nagyobb szüksége van a bátorításra, mint valaha. A kegyetlen küzdelem egy váratlan pillanatában a skót szíveknek ismerős dallam csendült fel az éktelen zaj közepette. Lord Lovat évekkel később is őszintén hitte és állította, hogy emberei azért tudtak eljutni a part fövenyéről a védelmi állásokig, mert Bill mindvégig tartotta bennük a lelket. Millin saját elmondása szerint a partraszállás sikerét követően beszélgetésbe elegyedett egy foglyul ejtett német mesterlövésszel, aki elmondta neki, hogy látták őt a parton előrerohamozni, kezében a skót dudával, de azért nem lőtt rá egyikük sem, mert meg voltak bizonyosodva arról, hogy eszét vesztette. Egy skót bajtársa pedig ekképp emlékezett vissza: "Sosem fogom elfelejteni Billie Millin skót dudájának hangját. Nehéz lenne megmagyarázni azt, ahogyan hatott ránk, de egy olyan erőt adott nekünk, ami megszilárdította az elszántságunkat."

Miután visszavonulásra kényszerítették a partot tartó németeket, Lovat megmaradt katonáival a közeli Pegazus híd felé vette az irányt, ahol már hajnal óta folyamatos tűzharc tombolt. Az éjszaka leple alatt ugyanis Horsa típusú vitorlázógépek fedélzetén megérkeztek a brit 6. ejtőernyős-hadosztály deszantosai, és tűz alá vették a hidat védőket. Az utánpótlás nélkül támadó ejtőernyősök felett azonban lassan úrrá lettek a folyamatosan feltöltött német csapatok. Az előzetes tervekhez képest egyórás késéssel, de megérkezett az első különleges dandár, és becsatlakozott a harcba. Elmondások szerint még nem is sikerült felszámolni a teljes német ellenerőt, amikor is Lord Lovat felkereste a harcálláspont megtartásáért felelős Geoffrey Pine-Coffin alezredest, és bocsánatát kérte, amiért déli tizenkét óra helyett "csak" délután egy órára sikerült elérniük a Pegazust. A híd végül soha többé nem került a németek kezébe.

A partraszállást követő első szabad percekben Lovat így fogalmazta meg a D-napon felgyülemlett érzéseit: "Egy szó sem esett bármiféle béketárgyalás lehetőségéről, amikor halottainkat temetni kezdtük. Túl fáradtak voltunk még ahhoz is, hogy orvlövészektől tartsunk. Nem emlékeztem az elesett bajtársaim nevére. A győzelem kezdeti mámorát felváltotta egy sokkal nehezebb, sokkal mélyebb gyász. A csata után nem maradt más, csak a pusztulás."

A június hatodikán kialakított hídfők megszilárdításáért folyó harcok közepette, tizenkettedikén Lord Lovat súlyos sebet kapott. A sors furcsa fintora, hogy éppen egy olyan brit tüzérségi egység kilőtt lövedékének srapnelje találta el, amely alakulat tűzvezetését ellenőrizte előretolt figyelőállásából. A túl közel becsapódó gránát több angol tisztet megölt, Lord Lovat hátába és oldalába pedig több fémszilánk is befúródott. Helyettese azonnal a segítségére sietett. Visszaemlékezésében így elevenítette fel a pillanatot: "Rettentően festett, de mindvégig nyugodt volt. Annak ellenére, hogy egy perc sem telt el azóta, hogy egy gránát eltalálta, remegés nélkül nézett a szemembe, és így szólt: vedd át a parancsnokságot! De egy lépést sem hátra!" Miután többször elismételte a parancsot, már csak annyit kért, hogy szerezzenek egy papot.

Az utolsó kenet azonban szükségtelennek ígérkezett, mivel hat hónap lábadozást követően Lord Lovat teljesen felépült, ám a harctérre már sosem tért vissza. A háború után egy rövid időre politikai babérokra is tört, és külügyi vonalon helyezkedett el, de hamarosan le is mondott Churchill 1945-ös újraválasztásának kudarca hatására. Egészen 1962-es leszereléséig tartalékosként szolgált a hadseregben, mivel aktív állományba sérülései miatt nem kerülhetett már vissza. Ezt követően közel negyven évig a közigazgatásban dolgozott megyei tanácsosként.

"Egy igazi patrióta volt, aki hitt az országban és a családjában, csodálatos ember volt. Semmit sem hozott haza a háború poklából. Ott vette fel a hazai élete fonalát, ahol azt hátrahagyta" - fogalmazott egy interjúban Tessa Keswick, Lovat lánya. Simon Cristopher Joseph Fraser Lovat 1995-ben hunyt el. Azóta fia, XVI. Lord Lovat őrzi a család nemesi nevét és örökségét.

William Millin egészen a Pegazus hídig követte parancsnokát, és az előrenyomulás alatt mindvégig indulókkal és skót népdalokkal bátorította bajtársait. A D-napon használt skót dudáját a brit Dawlish Múzeumnak ajándékozta. Egy későbbi hangszerét pedig, amelyet szintén a háborúban használt, a Pegazus híd múzeumában őrzik ma is.

A háború után kórházi ápolóként dolgozott tovább Devonban 1988-as nyugdíjazásáig. Rendszeres résztvevője volt - nemegyszer skót dudájával együtt - a normandiai megemlékezéseknek egészen 2010-es haláláig.

Lord Lovat és Bill Millin történetének öröksége A leghosszabb nap című filmben is visszaköszön, de több normandiai emlékmű is tiszteleg helytállásukért.

n