Teljes cikk
A türelmes halál
A tengeri aknák nem sietnek
Sáry Zoltán
A víz alatti robbanóeszközök radikálisan megváltoztatták a hadviselést: megjelenésüktől kezdve a legnagyobb és legerősebb hadihajók legénységei se érezhették magukat biztonságban. A robbanás bármikor és bárhol bekövetkezhetett, akár az addig védettnek számító hazai kikötő környékén is.
A tengeri aknákról - mint oly sok egyéb hadi eszközről - valószínűleg a középkori Kínából maradt fenn az első adat: ha minden igaz, akkor a XIV. században a partvidéken fosztogató japán kalózhajók ellen vetettek be ilyen eszközöket. A fa dobozokba helyezett robbanóanyagból - vagyis valószínűleg inkább lőporból - álló tölteteket időzítővel látták el és a víz sodrására bízták azokat. (Sokáig egyébként nem robbanóanyagokat használtak, hanem a szintén a kínaiak nevéhez kötődő lőport. A pontosság kedvéért azt is fontos megjegyezni, az nem robban, hanem hevesen ég.) A következő évszázad végén már Európában is terveztek ilyen eszközöket, például a holland származású, ám az angoloknak dolgozó Cornelis Drebbel. Az amerikai David Bushnell szintén azt kutatta, hogy a lőport akár víz alatti robbantások során hogyan lehetne használni. Az amerikai függetlenségi háború idején, 1777-ben Washington tábornok felkérte, hogy a Philadelphia körzetében horgonyzó brit hajók közül próbáljon meg elsüllyeszteni néhányat. A feltaláló a lőfegyverhez hasonló elsütő szerkezetet készített. Bár az eszköz végül nem működött megfelelően, elindult hódító útjára, még az ellenséget is érdekelni kezdte. A következő évszázadban, a polgárháború során a konföderációs erők már sikerrel használták. Érdekesség, hogy az ilyen eszközöket akkoriban leginkább még torpedónak nevezték.
A tengeri aknák alkalmazása „művészet”, amivel külön szakterületet foglalkozik. Az ilyen eszközök védekezésre és offenzív célokra is kiválóan megfelelnek. A védelmi jellegű akciókra a kikötők környéke lehet az egyik legjobb példa: ellenséges rajtaütés, portyázó tengeralattjáró ellen az egyik legmegfelelőbb megoldást jelenti mind a mi napig. Speciális esetben akár diverzáns búvárokkal szemben is hatásos lehet. Előny, hogy kiválóan lehet kombinálni műszaki zárakkal, például elsüllyesztett roncsokkal vagy hálókkal. Szűk, illetve sekély partszakaszon, továbbá áramlásnak kitett helyeken még hatásosabb lehet. A támadó hadműveletek esetén szintén gyakran kikötők közelébe, esetleg nagy forgalmú vízi út környékére helyezik ki az aknákat.
Technológiai ugrás
A páncélozott hajók megjelenésével az ilyen eszközök jelentősége nem csökkent: a rejtetten bevetett fegyver a kevésbé védett vízvonal alatt robbant, ráadásul a keletkező lökéshullám a sűrűbb közegben sokkal pusztítóbb, mint a levegőben. Bár szárazföldi rokonaikkal ellentétben egyáltalán nem számítottak olcsóknak és a kiforratlan technológia miatt gyakran még a telepítés közben felrobbantak, a világ túlsó felén a krími háborúban, majd pedig a Távol-Keleten már rengeteg ilyen eszközt használtak. A fegyvereket általában direkt ilyen célra rendszeresített hajókról telepítették, igaz azok sok esetben egyébként eredetileg nem hadi célokra készültek, hanem például vontatónak vagy halászatra, így át kellett alakítani őket. A kisméretű egységek mozgékonyságuknak és kis merülésüknek köszönhetően kiválóan megfeleltek a partmenti feladatokra.
A „modern” tengeri aknák az 1900-as években alakultak ki, fejlesztésükhöz a két világháború is hatalmas lökést adott. A modernizáció, illetve az ellene hozott intézkedések folyamatosan követték egymást, a szakemberek valóságos „macska-egér játékot” folytattak. A működési elvet tekintve a legegyszerűbbek az érintésre működő aknák. Az ilyen eszközök nemcsak fixen lehorgonyozva, hanem sodrásba helyezve is működhetnek, ebben az esetben akár műtárgyak - például hidak ellen is. Egy másik, viszonylag egyszerű eszköz a „megfigyelt” akna: a part közelében telepített pusztító zóna esetében a védelemért felelős tiszt a folyamatot a célpont elhaladásakor indítja.
Jóval később kezdték meg a mágneses típusok fejlesztését, amelyek a hajótest által a Föld mágneses erőterében okozott eltérések alapján működnek. (Ez furcsának tűnhet, azonban, ha belegondolunk, még egy kisméretű sportrepülőgép is annyira megváltoztatja az erőteret, hogy a beépített iránytűt kompenzálni kell, a komolyabb berendezés pedig eleve a szárnyvégre kerül.) Ezek az eszközök kezdetben inkább a nagyobb hajókra jelentettek veszélyt, később a kisebbek ellen is hatásossá váltak. Az úgynevezett akusztikus aknák a hajócsavarok zörejét észlelik. Ezeknél akár a célpontok kiválasztása is megoldható, hiszen egy teherhajó propellere más paraméterekkel (például fordulatszámon) üzemel, mint például egy tengeralattjáróé.
Célpontban a csatahajók
A japán-orosz konfliktus során mindkét fél hatékonyan vetett be ilyen eszközöket, mégpedig igen sikeresen. Ebben annak is szerepe volt, hogy az orosz flotta megépíttette a világ első „óceáni” aknatelepítőjét, az Amur-t. A 3000 tonnás, nem kevesebb, mint 300 robbanóeszköz hordozására képes típus 12 különböző löveggel, sőt még egy torpedóvető csővel is rendelkezett. A hajó és testvére a Jenyiszej egyaránt részt vett a háborúban. A japánok jelentős mennyiségű egységet, köztük csatahajókat vesztettek az aknamezőkön. A két említett orosz hajó nem érte meg a háború végét: a Jenyiszej egyik, már kihelyezett aknája elszabadult és visszafelé sodródott. A legénység intenzív manőverezésbe kezdett, ám még rosszabb történt: így a saját maguk által telepített aknamezőre kerültek. A hajó pusztulását a 100 fős legénységből mindössze 4 tengerész élte túl. Az Amur vesztét a Port Arthurt bombázó japán tüzérség okozta: 30 gránát találta el, melynek eredményeképpen elsüllyedt. Végül az ellenség kezére került, ők szétbontották.
A japánok szintén jelentős mennyiségű telepítést végeztek és ők is komoly sikereket értek el. Az oroszok zászlóshajója a Petropavlovszk is aknarobbanás miatt süllyedt el, a 679 elesett tengerész egyike maga a főparancsnok Sztyepan Oszipovics Makarov tengernagy volt. Ő egyébként számolt ilyen veszéllyel és ki is adta az utasítást a mentesítésre, azonban a harc cselekmények gyors lefolyása miatt arra már nem kerülhetett sor.
A kínaiak szintén sok aknát használtak, elsősorban az európai hajók ellen. Mégpedig érdekes módon folyók lezárására, gyakran komplett távvezérlésű mezőket hoztak létre. A századfordulót követően, a modern hadviselés kapcsán igény mutatkozott a háborús tevékenységek nemzetközi szerződések keretein belül történő szabályozására. A tengerészeti aknák felhasználása olyan hatalmas méreteket öltött, hogy az 1907-es hágai egyezményben ezzel a területtel is foglalkozni kellett. A tengeri aknák egyik hatalmas hátránya a járulékos károkozás: bár a típusok egy részénél állíthatóak bizonyos paraméterek, az akna „nem válogat” például civil hajók esetében is robbanhat. További problémát jelenthet, ha elszabadul: ilyen esetek is gyakran történnek. Emiatt a feleknek a telepítésekről térképet készítve „könyvelniük kell” és az alkalmazásról a polgári veszteségek elkerülése érdekében figyelmeztetést is szükséges kiadni. Az persze, hogy háborús viszonyok között ebből mi valósul meg, az már más kérdés.
Aranykor
A vízi aknák az első világháború során mind védelmi, mind támadó célra nagy mennyiségben kerültek alkalmazásra. Általában kiegészítőként használták őket, azonban az Északi-tengeren egy különleges hadműveletre is sor került. 1916-ra a német tengeralattjárók akkora pusztítást végeztek a kereskedelmi hajók soraiban, hogy a briteknek valamilyen megoldást kellett találniuk a problémára. Jobb ötlet híján egy hatalmas robbanó aknazár-rendszerrel akarták elzárni az útjukat, csakhogy a helyzetből adódóan az Északi-tenger közepén. A kezdeti számítások nem kevesebb, mit 400 000 ilyen aknával kalkuláltak, ami minden addiginál nagyobb logisztikai kihívást jelentett. Technikailag még ennél is jelentősebb gondok merültek fel: az addig rekordhoz képest háromszor olyan mélyre, 270 méterre kellett telepíteni az eszközöket. A hagyományos lehorgonyzott fegyverek mellett a különleges cél érdekében új típusok is kifejlesztésre kerültek. Időközben a korlátlan tengeralattjáró háború miatt a hadviselő féllé váló amerikaiak is beszálltak a programba. Ez hatalmas lökést adott a kivitelezésnek: akkori árfolyamon 40 millió dollárt költöttek és az USA iparából már 650 céget vonhattak be. A legjelentősebb partnernek a detroiti autógyárak bizonyultak. A legyártott aknákat 24 teherhajó szállította az összeszerelés helyszínére, Skóciába.
A rendszer 370 km hosszú és 24-56 km széles területen került telepítésre. A hatalmas mennyiség miatt a szektorokat felosztották a Royal Navy és az US Navy között. A munkálatok nagyságát jól jellemzi, hogy csak az amerikaiak két cirkálót és nyolc kereskedelmi hajót is átalakítottak a kihelyezésre. Az egész műveletet a zászlóshajóként funkcionáló egyik cirkáló, az USS San Fransisco fedélzetéről irányították. Ez nem volt könnyű: az aknákat nem egyszerűen a vízbe engedték, hanem a minél nagyobb hatékonyság érdekében speciális, egymással párhuzamos, mélységben is tagolt sorokat képeztek belőlük. A műveletek biztonsága miatt minden fontos helyet ideiglenesen bójákkal is megjelöltek. A német flotta esetleges felbukkanására is gondoltak: a művelet fedezetét a Royal Navy csatahajói és cirkálói biztosították.
A rendszerben 70 177 aknát helyeztek el, ezek közül 56 571 darabot az említett akció keretében. A tervezés során felszínen haladó tengeralattjáró esetén 66, míg merült állapotban 33 százalékos megsemmisítési valószínűséggel számoltak. Ugyanakkor a hatalmas mezőt nem őrizték felszíni egységekkel, talán nem is lehetett volna ezt hatékonyan megoldani. A munkálatok 1918 nyarán lelassultak ugyan, de a háború végéig folytak. És hogy mekkora eredményt értek el? A rendelkezésre álló adatok szerint az aknák 19 százaléka magától felrobbant. A legtöbb esetben ez a korrózió, illetve technológiai korlátok miatt következett be. A háború utáni számítások szerint a tengeralattjárók elleni megsemmisítési arányok a valóságban a felszínen 20, a víz alatt pedig 10 százalék körül lehettek. A búvárnaszádok számát tekintve négy biztosan, kettő pedig valószínűleg az aknamezőn semmisült meg, további kettő esetében pedig csak esetlegesen feltételezik ugyanezt. Ezen kívül öt egység eltűnt a térségben, nyolc pedig megrongálódott. A háború után az egész aknamezőt fel kellett számolni: fél évbe telt, mire egyáltalán kidolgozták a mentesítés módszereit. A műveletbe összesen 421 hajót és 15 600 tengerészt vontak be, de így is 1919 novemberének végéig tartott, mire végeztek a munkával.
Érdekesség, hogy nem csak haditengerészeti egységek végezhetnek aknatelepítő tevékenységet. Nem közismert, de még az US Army is rendelkezett ilyen szervezettel. 1918-ban a partvédelmi tüzérséget is ellátták ilyen eszközökkel, ehhez létrehozták a Mine Planter Service nevű szervezetet, saját úszó egységekkel. Ez elsőre furcsának tűnhet, azonban a szárazföldi hadsereg mind a mai napig üzemeltet kórházhajókat, illetve szállításra szolgáló vízi járműveket. A szervezet jelentősége a második világháború idején csökkent, akkor az eszközeinek és embereinek egy része a flottához, vagy a parti őrséghez került. A végleges felszámolásra 1954-ben került sor.
Híres áldozatok
Az első világháború idején az egyik legkülönlegesebb hajó, ami elsüllyedt, a HMHS Britannic volt. A Titanic testvére kórházhajóként szolgált és 1916-ban az Égei-tengeren rázta meg egy robbanás. A fedélzeten tartózkodó 1066 főből 30-an haltak meg. Sokáig vita tárgyát képezte, hogy torpedótalálat érte-e, azonban a legújabb kutatások szerint a német U-73 által lerakott aknával ütközött. A súlyos végkifejlethez valószínűleg a vízzáró ajtók nyitva felejtése is hozzájárult.
A Londonban kiállított, a magyar érdeklődők között is igen népszerű HMS Belfast cirkáló nem sokkal a második világháború kitörését követően 1939 novemberében, még bőven brit felségvizeken aknával ütközött. A robbanás hatalmas pusztítást végzett: a hajótest deformálódott, a gerinc eltört, a gépészeti berendezések egy része használhatatlanná vált, húsz tengerész megsebesült, egyikük a kórházban meg is halt. Szerencsére a környéken éppen éleslövészet zajlott, az egyik hajó elvontatta a mozgásképtelen egységet. A Belfast biztonságba jutott ugyan, de úgy tűnt, hogy a sérülések mértéke és jellege miatt szétbontás vár rá. Kivonták a hadrendből, legénységét pedig más hajókra osztották szét. Végül mégis az a döntés született, hogy megmenekül: egyes források szerint erről személyesen Churchill intézkedett. A cirkálót két éven át javították, egyes részeit teljesen újjá kellett építeni. Az aknasérülés viszont valószínűleg sikeres karriert eredményezett: a hosszú idő alatt komoly modernizációra is lehetőség adódott, így ez lett az egyik legfejlettebb brit cirkáló.
Égből a víz alá
A repülőgépek elterjedése az aknákkal végzett hadviselést is forradalmasította: még gyorsabban és észrevétlenül alkalmazhattak ilyen eszközöket. Általában a bombázók rendelkeztek azzal a hatótávolsággal és terhelhetőséggel, ami az ilyen jellegű feladatokhoz kellett. A telepítést a rejtés érdekében általában éjszaka végezték, de ez jelentősen nehezítette a navigációt. Emiatt általában nem minden akna esett a vízbe és azok közül is sok a kijelölt hajózó út mellé, a sekélyebb részekre. A második világháború idején ez pont jól jött az angoloknak: így viszonylag könnyen hozzá juthattak egy német mágneses aknához, melyet szétszerelve és kielemezve hatékonyabb védelmet biztosíthattak ellenük.
A második világháború idején az amerikaiak szinte vadásztak a japán szállítóhajókra. Nem közismert, hogy repülőgépekről kiterjedt aknaháborút folytattak, hiszen a hadszíntéren a nagy távolságok miatt nélkülözhetetlenek voltak az utánpótlást biztosító hajók. A műveleteket jól jellemzi, hogy még a hatalmas B-29-eseket is használták ilyen akciók során, melyek ejtőernyők segítségével 454 és 908 kg-os eszközöket juttattak célba. Az Operation Starvation keretében az amerikaiak nem kevesebb, mint 12 ezer aknát telepítettek, melyek körülbelül 650 japán hajót elsüllyesztettek, a forgalmat így 90 százalékkal tudták csökkenteni.
Magyar áldozatok
Sokan nem gondolnák, de sajnos hazánk is komolyan érintett volt az aknaháborúban. Az Ungvár polgári „Duna-tengerjárót” a második világháború idején a németek kibérelték. 1941 novemberében a Fekete-tengeren lőszerből és üzemanyagból álló szállítmánnyal haladt, amikor aknának ütközött. A hajó merülni kezdett, valószínűleg közben „rátalált” egy másik ilyen fegyverre is, ami berobbantotta a rakományt. Az Ungváron kívül két kísérő hajója is elpusztult.
Hazánk jelentős vízi utakkal rendelkezik, ezek közül a Duna a második világháború idején stratégiai jelentőséggel bírt, például a Romániából Németországba tartó, olajjal megrakott, egyenként 700-1000 tonnás uszályok miatt. 1944 áprilisától a brit Royal Air Force Olaszországból felszálló gépei 1382 vízi aknát dobtak le nálunk, közülük körülbelül 1200 esett a Dunába, illetve a Tiszába. Ezek néhány hónap alatt 99 hajót elsüllyesztettek, további 143-at pedig megrongáltak. A legsúlyosabb eset már jóval a háború után, 1951 augusztusában történt, amikor a Dömös gőzhajó Fajsz körzetében szenvedett katasztrófát. Az utasokkal teli vízijármű valószínűleg egy olyan aknára futott rá, amely egy négyes sorozatból származott. Az egyik fegyver még a háború alatt elsüllyesztett egy hajót, a többi viszont az évek során „elkóborolt”. Mivel az akkori propaganda próbálta eltussolni a balesetet, az áldozatok pontos számát nem is lehet tudni, csak annyit, hogy „több tucatnyi” ember vesztette életét.
Vietnám
A vízi aknák a vietnámi háború idején is fontos szerepet játszottak. Az országon belül rengeteg folyó található, amelyek katonai és civil szállítási célokra is használhatóak. Az északiak már a franciák elleni harcok során is bevetettek ilyen eszközöket, de az 1960-as évek közepén szintet léptek. A Vietkong partizánok nem pusztán aknákat telepítettek, hanem gyakran kézifegyverekkel és rakétákkal végzett rajtaütésekkel is kombinálták. A helyzet olyannyira súlyos lett, hogy az amerikaiaknak jelentős mennyiségű járőrhajót, helikoptert és SEAL harcost kellett bevetniük. Évekbe telt, mire sikerült legalább nagyjából úrrá lenniük a helyzeten.
Az ilyen fegyverek hatékonyságát jól jellemzi, hogy az USA is nagy mennyiségben bevetette őket. Számukra mindig is komoly gondot jelentett a kommunista csapatok utánpótlásának elvágása. Az északi kikötőkbe sorra érkeztek be a baráti országok teherhajói, melyek rengeteg fegyvert, illetve ellátmányt vittek. 1972. május 8-án reggel az USS Coral Sea fedélzetéről felszálló A-6-os és A-7-es harci gépek 36 darab aknát telepítettek a Haiphong kikötőjébe vezető hajózási útvonalra. Ez csak a kezdet volt: a következő hónapok során több ezer további 454 kg-os, eredetileg hagyományos bombából kialakított Mark 52-est, illetve feleakkora töltetű egyéb aknát juttattak célba. Az Operation Pocket Money során a kisebb kikötők környéke is sorra került. A hadművelet eredményes volt: a teherhajók nem jutottak el a saját csapatokhoz, sőt az éppen kikötőben horgonyzó egységek hosszú időre ott is ragadtak - csak Haiphongban 27. Mindez az összecsapások intenzitásában is észrevehető volt. A következő évben az USA hivatalosan kiszállt a konfliktusból, így a párizsi megállapodás alapján segítséget nyújtott a saját maga által telepített aknák semlegesítéséhez. Bár a műveletben a Task Force 78 állományában 47 hajó és 20 helikopter is részt vett, a mentesítés fél éven át tartott. Ezen kívül az amerikaiak 50 szakembert kiképeztek az ilyen műveletekre és ehhez szükséges eszközöket is átadtak.
Diktátorok játékai
A tengeri aknák nem csak a hagyományos háborúk során kerültek a hírekbe. 1984 nyarán 16, a Vörös-tengeren átkelő hajót ért megmagyarázhatatlan robbanás. Szerencsére egyik vízi jármű se süllyedt el, ami a nem megfelelő támadási előkészületnek köszönhető. Az akció végrehajtóinak kilétét mind a mai napig homály fedi, de egyes szakemberek szerint a támadások mögött az akkoriban terrorizmust támogató Líbia állhatott.
Az Irak-iráni konfliktus során a felek között egy idő elteltével patthelyzet alakult ki, emiatt kezdetét vette a „tanker háború”. A perzsák ennek során aknákat is bevetettek. Az irakiak nem sokkal később szintén használtak ilyen eszközöket: 1990-ben nem csak a koalíciós erők készültek a háborúra, hanem ők is. Mivel feltételezték, hogy a szövetségesek nagyarányú partraszállást indítanak majd Kuvaitban, 1288 tengeri aknát telepítettek a térségben. A hadműveletek során az USS Princeton rakétás cirkáló és az USS Tripoli kétéltű műveleteket támogató egység is megsérült. A háborút követően a rengeteg aknát 11 nemzet összefogásával tudták semlegesíteni. Érdekesség, hogy 1288 darabot találtak, míg az iraki jelentések mindössze 1157-et tartalmaztak. Néhány évvel később amikor a koalíciós erők ismét hadműveletet indítottak, az irakiak a kikötőkben bevetettek ilyen eszközöket, igaz jóval kisebb számban.
Kihívások
Bár a konfliktusokról szóló hírekben általában nem az aknák játszák a főszerepet, továbbra is komoly problémát jelentenek. A technológiai fejlődésnek köszönhetően sorra jelennek meg az új generációs fegyverek, melyek akár programozható kivitelűek is lehetnek. Mindez a valóságban is megjelenik: az orosz-ukrán hadműveletek kapcsán a török haditengerészet szinte minden hónapban emel ki elsodródott aknát. Volt, amelyik egészen Isztambulig eljutott.
Új szám
Következő szám
A Regiment következő száma 2024. június 7-én jelenik meg!
Aranysas
Látogasson el testvérlapunk, az Aranysas honlapjára!
