Teljes cikk

Bőröndrakéta
9M14 Maljutka
Sáry Zoltán

A hidegháború idején számos új fegyverrendszer is megjelent. A nagy mennyiségben hadrendbe állított harckocsik ellen minden ország jelentős mennyiségben szerzett be páncéltörő rakétákat.

Bár a különféle reaktív elven működő fegyverek hadi alkalmazására már korábban is sor került - például az 1848-49-es szabadságharc idején a magyar honvédek is használtak röppentyűket - az ilyen eszközök a második világháború idején terjedtek el. Páncéltörő célra tüzérségi sorozatvetőn át ballisztikus rakétáig szinte mindenhez felhasználták a régi-új meghajtási módot. A konfliktus másik újdonságát az irányított fegyverek megjelenése jelentette.

Új kategória

A béke beköszöntével a fejlesztések nem álltak le: a kelet-nyugati szembenállás miatt a fegyverkezés szinte azonnal folytatódott. Európában az egyik prioritást a szárazföldi haderőnem jelentette, melynek állományában sorban jelentek meg a modernebbnél modernebb harcjárművek, melyek ellen új generációs páncéltörő fegyverekre volt szükség. A technológia akkor már lehetővé tette, hogy a szakemberek a páncéltörő rakéták esetében is irányító rendszereket építsenek be. Az egyik úttörő megoldást a francia Nord Aviation SS.11-es jelentette, melyet a nyugati szövetségesek, illetve a keleti blokk országai is igyekeztek minél jobban megismerni.

Természetesen a szovjetek is munkához láttak: 1957 májusában minisztertanácsi határozat több tervező irodát is kijelölt a komplexum különböző részegységeinek megalkotására. A feladat bonyolultsága miatt külön csapat foglalkozott az irányító rendszerrel, a rakétával, illetve a robbanófejjel. A fő irányvonal a 100 mm-es páncéltörő ágyúk leváltása volt, melynek pontossága 1500 méter felett drasztikusan lecsökkent. A célt az jelentette, hogy 2 km-ig kitolják ezt a határt. A különbség elsőre nem tűnhet jelentősnek, azonban a harcmezőn a megsemmisítés terepszakaszát pont annyival lehetett módosítani, hogy a harckocsik még kevésbé lehettek hatékonyak a kisebb célok ellen.

Hadrendben

Ez lett a 3M6 Smel rakéta (NATO kódnévvel AT-1 Snapper). A fegyvert a minél magasabb szintű mobilitás érdekében az 1960-ban megjelenő 2P26 komplexum révén viszonylag egyszerű módon GAZ-69-es típusú terepjáró gépjárműre telepítették. A fülke ez esetben két fős kialakítással rendelkezett, mögötte helyezték el a négy darab, síneken nyugvó rakétát, melyeket hátrafelé lehetett indítani. A négy évvel később hadrendbe állított 2P27 alapjául már a jóval nagyobb képességű BRDM-1-es felderítő harcjármű szolgált. A páncélvédelem, illetve a kétéltű kialakítás ellenére némi visszalépést jelentett: csak három rakétát hordozhatott. Ezt a verziót a gépesített lövészezredek páncéltörő ütegei kapták, melyek szakaszaik állományában háromszor három, rakétákkal felszerelt, illetve egy parancsnoki BRDM-mel rendelkeztek.

Bár több országban is hadrendbe állt, a rendszer hosszabb távon végül nem vált be, melynek több oka is volt. Először is kiderült, hogy a kiszolgálása, különösen a rávezetés túl bonyolult, ami a harcmezőn nem igazán volt használható. Másrészt a két km-es lőtávolság is elégtelennek bizonyult: a hasonló nyugati rendszerek bizony már hárommal rendelkeztek. A minimális indítási távolság 600 m volt, ez túl nagynak számított. A tervezett 70-95 százalékos találati pontosság a valóságban mindössze 25 lett. A hosszú, akár 20 másodperces repülési idő észlelés esetén a manőverezést, illetve a ködképzést, ezáltal a „láthatatlanságot” is lehetővé tette az ellenség számára. Mindennek tetejébe a rakéta túl nagy méretű lett, melyre jó példa a mindössze hármas indítóállvány.

Ezeket a problémákat később az 1967-es arab-izraeli háború is alátámasztotta, amikor az egyiptomiak egyetlen harckocsit tudtak megsemmisíteni velük. A problémák vizsgálatának eredményeképpen a szakembereknek újra tervezőasztalhoz kellett ülniük.

Továbbfejlesztés

A legfontosabb állami elvárást a könnyű kialakítás jelentette, azaz akár emberi erővel, opcióként pedig járműre telepítve szállítható legyen. A fentiek alapján eredetileg 10 kg maximális tömeget határoztak meg. A technikai részleteket tekintve immáron 3 km-t vártak el, ami gyakorlatilag lefedi azt a terepszakaszt, melyen belül a harckocsi a hagyományos fegyvereivel még nem lehetett hatékony. Az indítási távolsággal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ezt a kategóriát nemcsak védelmi tevékenység, hanem támadás során is igénybe kívánták venni, például beásott harcjárművek, illetve bunkerek ellen. A páncélozott célok leküzdése során 60 fokos becsapódási szög mellett 200 mm homogén páncél átütését, tehát az akkoriban szolgálatban álló legmodernebb harckocsik leküzdését is elvárták az új fegyvertől.

Kialakítás

A Maljutka (NATO kódneve AT-3 Sagger) rendszer alapesetben egy 9P111-es dobozszerű állványra szerelt indító sínből, az arra helyezett 9M14-es rakétából, illetve az irányító berendezésből állt. A fegyver tömege végül némileg több lett az eredetileg meghatározott 10 kg-os határnál, de a körülbelül 10 százalékos többlet a hadi használhatóságot még nem tette lehetetlenné. Az irányítás optikai kábellel történt, ami az egyszerű megoldáson kívül elméletileg zavarvédettséget is eredményezett.

A 9M14-es rakéta hossza 860, míg szárny fesztávolsága 393 mm volt. A fegyver súlya 10,9 kg lett, melyből a kumulatív harci rész 2,6 kg. Ezt a fajta töltetet már a második világháború idején is nagy mennyiségben alkalmazták. A robbanófejet úgy alakítják ki, hogy a célpont irányában - általában kúp vagy tölcsér alakú - üres tér legyen, így egy több ezer Celsius fok hőmérsékletű és hatalmas nyomású vékony fém- és gázsugár jön létre. Ez a 8-12 km/másodperc sebességű, olvadt plazma - úgynevezett „jet” - átégeti a páncélt, sőt mivel folyadékként viselkedik, a behatolás is inkább hidrodinamikai jellegű. Előnye, hogy az átütő képessége nagy távolságon is megmarad, ugyanakkor a köténylemez, illetve előtétpáncél az idő előtti működtetés miatt rontja a hatékonyságát. A Maljutka alapverziója hivatalosan merőleges becsapódásnál 400, míg 60 fok esetén 200 mm vastag páncélt tudott átütni. Fontos, hogy ezek az értékek úgynevezett „homogén” felületre vonatkoznak, tehát például a később elterjedt szendvics kialakítás jelentős mértékben rontja a hatékonyságát.

A rakéta az évtizedek során többféle verzióban is készült. Ilyen volt például az 1960-as évek végén továbbfejlesztett M modifikáció. Az újabb verziók a nagyobb páncélátütés eléréséhez több robbanóanyaggal, a nagyobb sebesség érdekében új meghajtással, tandem töltettel, illetve egyéb változtatásokkal rendelkeztek. Sőt még olyan rakéta is létezett, melyet páncélosok helyett élőerő, illetve hagyományos járművek ellen optimalizáltak. Az eredeti szovjet fejlesztéseken kívül többek között a kínai, iráni és szerb ipar is létrehozta a saját fegyverét.

Működés

A rakéta az indítást követően az esetleges akadályok elkerülése érdekében utazómagasságra emelkedett. Az utazósebesség a szinte hihetetlenül alacsony 432 km/óra volt, ami maximálisan 26 másodperc repülést eredményezett. A fegyver a stabilabb pálya érdekében hossztengelye körül forgó mozgást végzett. A másodpercenkénti 8,5 forgást a fúvókával, illetve a vezérsíkok aszimmetrikus kialakításával oldották meg. A föld feletti útvonalat beépített giroszkóp segített meghatározni. Indítást követően a rakéta némileg eltérhetett a középvonaltól, 500-800 métertől volt „biztos” annak követése, ami meghatározott egy minimális távolságot.

Az irányzó számára alapesetben jobbra és balra egyaránt elméletileg 45 fokos oldalszög tartomány állt rendelkezésre. A valóságban az oldalkitérés fél km távolságon belül mindössze 50 méter lehetett. A rávezetésre egy joystick szolgált, melynek segítségével a rakéta esetében kormányzási parancsjelet hozott létre, melyek a vékony kábelen keresztül kerültek továbbításra. A fegyver nyomon követése a hajtómű csóvájának köszönhetően körülbelül 1 km-en belül akár szabad szemmel is történhetett. A nagyobb távolságra történő indításhoz optikai berendezés állt rendelkezésre, melynek látószöge 22,5 fok volt. Mivel ez kisebb, mint az alap 45, ebben az esetben ez is tovább korlátozta az üzemelést. A rendszer pontossága a középvonaltól távolodva csökkent, az éppen aktuális maximális oldaltávolság felénél már csak 50 százalék lehetett.

Alkalmazás

Az irányított rakéták a páncéltörő fegyverek új generációját jelentették, melyek valóban hatékonyaknak bizonyultak. Az ilyen eszközök általában kétféle alakulatokhoz kerültek: az első esetben a hagyományos gépesített - lövész, illetve harckocsizó - egységeken belül, külön szervezetben biztosították ezt a speciális képességet. A második esetben önálló páncéltörő alakulatokat szereltek fel ilyen eszközökkel. Bár eredetileg úgy vélték, hogy a hagyományos lövegeket is ki lehet majd váltani velük, a valóságban nem így történt, végül egymást egészítették csak ki.

Az eredeti, „dobozra” helyezett verzió szállításához összesen három katonára volt szükség. A parancsnok a 12,4 kg-os irányzó egységet, beosztottjai a 18,1 kg-os indítót, illetve a rakétát cipelték magukkal. A telepítés mindössze öt percet igényelt. A Maljutkával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy igazán kis távolságra nem volt megfelelő, ezért a „holtteret” elméletileg le kellett fedni. Erre sok esetben kézi páncéltörő rakétával - például RPG-7-essel - felszerelt lövészt alkalmaztak. Még egy fontos tényezőt kell megemlíteni: a rakétát nemcsak páncéltörő szakalegységek alkalmazták, hanem más fegyvernemek is rendelkeztek vele, például a gépesített lövészek.

Harcjárművek

Bár az eredeti dobozszerű, telepíthető verzió is ígéretesnek tűnt, a Maljutka igazából a különféle járművekre telepítve érte el a legkedvezőbb képességeit. Páncéltörő alegység esetében így a mobilitásból adódott a váratlan tüzelés, illetve az ellenséges csapás előli gyors kivonás lehetősége. Ahogy az elődnél, kezdetben ennél is a BRDM-1-esbe került beépítésre.

Az 1968-ban megjelent 9P122-es komplexum már nemcsak az utód BRDM-2-es platformra került, hanem a Maljutka továbbfejlesztett M, majd P verziójával szerelték fel. Ez a harcjármű hat indító sínt kapott, sőt a teljes rakétajavadalmazás 14 volt. A komplexum tűzkésszé tételéhez mindössze 20 másodpercre volt szükség, percenként két indításra és rávezetésre volt lehetőség. A harcjárművet az 500 méteren belüli célpontok ellen egy RPG-7-essel, illetve öt darab hozzá tartozó gránáttal is felszerelték. Ez már nagy mennyiségben készült: az 580 darabból bőven került a Varsói Szerződés tagállamaihoz is.

Lövész alegység esetén a páncéltörő rakéta kiegészítette a harcjármű fegyverzetét, különösen a „vastag” célok ellen. Ilyen volt például a BMP-1-es, illetve az ugyanolyan toronykomplexummal rendelkező BMD-1-es esetében. Ezzel a fegyvernem tűzereje mind mennyiségi, mind minőségi szempontból komoly előrelépést jelentett. Igaz ez némi kompromisszummal is járt: az újra töltéshez ki kellett nyitni egy fedelet, ami viszont a tömegpusztító fegyverekkel esetlegesen sugárszennyezett területen komoly kockázatot jelentett. Ez nem csak opció volt: akkoriban az egyik legfontosabb tényezőnek számított.

Nem közismert, hogy a fegyver integrációját a szovjetek több harckocsitípusra is megkezdték. Ehhez a mintát talán az említett francia SS.11-es ilyen jellegű felhasználása jelentette. A PT-76-os könnyű úszó típus esetében logikusnak tűnt a viszonylag kis teljesítményű 76 mm-es löveg kiegészítése. A jóval potensebb T-62-es, illetve a T-10M esetében szintén szóba került a felszerelése. Az alapkoncepció az volt, hogy az amúgy kiváló lövegek pontossága 1,5-2 km-ig teljesen megfelelő 70 százalékos, afölött viszont a Maljutka jobb paramétere jelentősen növelhette volna a hatékonyságot. Ehhez a torony hátsó részére három indítósínt szereltek volna, pótrakéták nélkül. Végül egyik harckocsi esetében sem valósult meg a projekt, a pontos ok nem ismert. A szerző véleménye szerint azért, mert időközben kiderült, hogy a rendszer nem annyira pontos, mint gondolták és a kezelése is bonyolultnak számított.

Égi tankpusztítók

Még egy különleges platformról is mindenképpen szót kell ejtenünk: a helikopterekről. Ahogy a nyugati szakemberek, úgy a szovjetek is úgy látták: a Maljutka kiváló lehetőség lehet a forgószárnyas páncéltörő képességek kialakítására. Ne feledjük, hogy akkor még máshol sem léteztek dedikált harci típusok, mindenhol az útkeresés folyamata zajlott.

Az új fegyver hadrendbe állításával párhuzamosan, 1961-től megkezdődött a helikopterre történő integrálása. A Mi-1MU hat rakétát kapott, de csak prototípus lett belőle. Később viszont elkészült a nagyobb méretű és teljesítményű Mi-8-as kifejezetten tűztámogató, TBK verziója. Bár arra ugyanúgy hat Maljutkát helyezhettek, mellette még nem irányított rakétákkal és géppuskával is rendelkezett. Ez nemcsak hadrendbe állt, hanem még exportra is került.

A rakétarendszert más nemzetek is integrálták a forgószárnyasaikra. Ilyen volt például Lengyelország: a náluk licencgyártott Mi-2-es több verziója is rendelkezett vele. Egy másik, még érdekesebb példa Jugoszlávia volt: náluk a francia eredetű - tehát a potenciális ellenségtől származó - Partizan (Gazelle) helikoptereket szerelték fel vele.

Kihívások

Legyen szó akár páncéltörő katonáról, akár lövész harcjármű irányzójáról, a Maljutka használata speciális képzettséget igényelt. Ez azonban csak látszólag egyszerű: először is a számos korlátozás már önmagában is körültekintő alkalmazást kívánt. A joystick vezérlés csak mai szemmel nézve tűnik egyszerűnek: a kormányparancsokra a rakéta rendkívül érzékenyen reagált, nagyon nehéz volt irányítani a fegyvert. Ráadásul a sorkatonaság idején a fiatalok nem rendelkeztek napjaink videójátékaival, számukra még egy ilyen viszonylag egyszerű rendszer kezelése is hatalmas kihívást jelentett. A helyzeten némileg javított, hogy egyes alakulatok rendelkeztek kezdetleges szimulátorral, mellyel minden katonának elméletileg sok száz „indítást” kellett végeznie, mire élesben is megtapasztalhatta a valódi érzést. Ennek azonban komoly akadálya volt: mivel egyetlen Maljutka rakéta ára nagyságrendileg azonos volt az akkori csúcsmodellnek számító Zsiguli gépkocsiéval, szinte minden hadsereg „takarékoskodott” az éles lövészetekkel. Ez bizony még a Szovjetunióra is igaz volt, náluk is előfordult, hogy „elszabotálták” az irányzók valós felkészítését.

Az alkalmazás tekintetében fontos tényező lehetett, hogy az optikai berendezés csak nappal volt használható, pedig akkoriban már egyre nagyobb hangsúlyt kapott a hatékony éjszakai harctevékenység megvívása. Bár a kábelen történő irányzást nem lehetett zavarni, a csatatéren oly gyakori por, füst gondot okozhatott, a harckocsi ködfejlesztéséről nem is beszélve. Az ehhez rendelkezésre álló körülbelül fél perc gyakorlott kezelőszemélyzet esetén bőven elegendőnek bizonyulhatott. Az irányzóberendezést a rakéta indítása során keletkező füst miatt célszerű volt távolabb telepíteni, hiszen ezzel magára vonta az ellenség figyelmét és fegyvereinek tüzét. Az új rendszerek - és ez a Maljutkára is igaz - a valóságban korántsem bizonyultak annyira hatékonyaknak, mint tervezték őket. Jó példa erre a találati valószínűség, amely a valóságban 50 százalék alatt lehetett.

Hírszerzők célpontjában

Az újabbnál újabb páncéltörő rakéták bemutatkozásaira általában az éppen aktuális moszkvai díszszemlék során került sor, ahol a külföldi vendégek is szemügyre vehették azokat. A Maljutka esetében a rakétából a szovjetek a csúcsidőszakban évi 25 000 darabot gyártottak. A nyugati országok haderői komolyan tartottak ezektől a fegyverektől, emiatt a hírszerzésük is prioritásként kezelte a kategóriát. Az ismeretlen paraméterek tekintetében az USA által is tesztelt francia SS.11-es képességeit vették alapul. Folyamatosan nyomon követték a Kelet-Németországba, sőt Kubába telepített eszközöket. Előbbi esetben még Heinz Hoffmann tábornok, kelet-német vezérkari főnöknek a kommunista párt kongresszusán elmondott beszédét is elemezték, melyben ezen fegyverekről is szó esett. A CIA szakértői szerint teljesen képesek lehettek leváltani a 85, illetve 100 mm-es páncéltörő lövegeket. Számításaik szerint ezekből 1 km frontszakaszra teljes lefedettség esetén 25-30 darabra volt szükség, míg az új rakétákból már csak töredékére. Az elemzők szerint az indítóállványok 4-6 rakétával rendelkeztek, illetve a találati pontosságot ők is magasnak gondolták.

A számítások alapján 17 nyugati, harckocsiból álló alegységnek 40-50 százalékos veszteség okozást, tehát megsemmisítő csapást kalkuláltak. Emiatt az amerikai eljárások szerint mind a légi támogatás, mind az előretörő csapatok fő célpontjai között szerepeltek a páncéltörő rakétások.

Konzervnyitó

Az említett problémák ellenére a Maljutka élesben igencsak hasznos eszköznek bizonyult. A feljegyzések szerint első alkalommal 1972 áprilisában vetették be az észak-vietnámi csapatok. Bár az átszegdelt terep és a sűrű növényzet a kis távolság miatt elvileg nem kedvezett az ilyen fegyver célravezetésére, a rendelkezésre álló források ezt részben megcáfolják. A bunkerek és M113-as lövészpáncélosok mellett még az M41-es könnyű és M48-as közepes harckocsik ellen is eredményes volt. Olyan eset is előfordult, amikor vezetési pont rombolásával egy komplett alakulat parancsnoki rendszerét sikerült megbénítani. Természetesen ehhez mesteri alkalmazás is kellett: a kezelők kiképzésével valószínűleg hosszú időt töltöttek és a természetes tereptárgyakat - sziklákat, fákat - is tudatosan vették igénybe. Orosz források említést tesznek egy bizonyos Dao Van Tien nevű katonáról, aki a háború során 134 rakéta felhasználásával 23 páncélozott járművet, 12 ágyút, 27 bunkert, 17 lőszerraktárat és egyéb célpontokat talált el.

Sivatagban

A következő megmérettetésre sem kellett sokat várni: 1972 derekán az összecsapások során az arab országok hadseregei is használtak ilyen fegyvereket. A következő évben a yom-kippuri háború idején nemcsak a páncélosok, hanem a Maljutkák is komoly szerephez jutottak. Nem lehetett csodafegyver, de magasan képzett kezelőkkel, némi szerencsével komoly sikereket érhettek el az izraeli harcjárművek ellen. Az arab katonai vezetők egyébként külön páncélvadász alegységeket is létrehoztak.

Pontos eredmények nem ismertek, egyiptomi források túlzónak tűnő 800, általuk kilőtt harckocsit emlegetnek. Szerintük a kezelőik 60 százalékos találati arányt értek el és minden kilőtt páncélosban átlagosan két izraeli katona veszett oda. Érintettségük okán a konfliktust követően az amerikaiak is részletesen foglalkoztak az értékeléssel. Szerintük a zsidó páncélos veszteségek mindössze 6-25 százalékát okozták Maljutkával. A pontos összesítést az is nehezítette, hogy volt olyan harckocsi, melyet több rakéta is eltalált. Egy biztos: a speciális alegységek főszerepet játszottak a Szuezi-csatornán történő átkelés biztosításában.

A fegyverről és kezelőikről Egyiptomban még film is készült: a Páncélvadászokban speciálisan képzett csoportokat mutattak be. Ahogyan a vietnámiaknak, az araboknak is volt egy legendás irányzója: Mohamed Abdel-Aati olyannyira ügyesnek bizonyult, hogy a legénységi állomány tagjaként a magas beosztású elöljárók számára ő tartotta a lőtéri bemutatókat. A hivatalos eredménylista alapján a háború során 23 harckocsit semmisített meg - és túl is élte a bevetéseket.

Az izraeliek egyébként később is jelentős mennyiségű Maljutkával néztek szembe: az 1982-es libanoni konfliktus során tömegesen indították rájuk. Sőt a Hezbollah még az ezredfordulót követően is alkalmazta a zsidó páncélosok, sőt a gyalogság ellen is.

Hegyekben

A páncéltörő rakéta Afrikában, Ázsiában és Európában szinte az összes komolyabb helyi háborúban megjelent. Iraki katonák nemcsak az iráni harckocsik, hanem még helikopterek ellen is bevetették. Állításuk szerint egy AH-1 Cobrát le is lőttek vele. Bár a mudzsahed felkelők nem rendelkeztek harckocsikkal, az Afganisztánban harcoló szovjet csapatok számos ilyen rakétát is felhasználtak. Jó példa erre az ellenséges tűzfészkek, illetve a gépágyúk megsemmisítése. Ezek során viszont két komoly probléma jelentkezett: egyrészt a harctéren nem állt rendelkezésre a mobil indítóállvány, csak a BMP/BMD-1-esre telepített verzió. Másrészt visszaütött a kiképzés során alkalmazott költségcsökkentés: az irányzók jó része nem tudta megfelelően alkalmazni a fegyvert. A Maljutkákat a délszláv háború során, tőlünk nem messze is bevetették.

Utódok

A fegyvercsaládból a Szovjetunióban 1984-ig, a gyártás leállításáig több mint 300 000 készült, melyek legalább 35 országban álltak szolgálatban. Ezen kívül külföldön is történt összeszerelés, ezek jelentős része módosított vagy áttervezett verzió volt. Bár később megjelent az utód Fagot, illetve Konkursz rendszer, az öreg, ám mai szemmel nézve már olcsó rakéta meglévő példányait néhány helyen mind a napig használják, elsősorban természetesen a harmadik világ országaiban.

Új szám

Következő szám

A Regiment következő száma 2026. június 5-én jelenik meg!

Aranysas

Látogasson el testvérlapunk, az Aranysas honlapjára!