Teljes cikk

Lángoló acélkoporsók
A sivatagi hadszíntér páncélosai
Sáry Zoltán

Az észak-afrikai térség a második világháború egyik fontos hadszíntere volt. Az ott folyó harcok során számos különböző harcjárműtípust is csatasorba állítottak. Ezeket tekintjük át cikkünkben.

regiment.hu

Az 1942-es észak-afrikai had­műveletek során a hadviselő felek a korábban már máshol is használt harcjárműveket vetették be. A különleges viszonyok mellett érdekes teljesítményt nyújtottak.

Brit oroszlán a sivatagban

A brit hadsereg egyik legnagyobb számban alkalmazott típusa a Crusader „cirkáló” harckocsi volt. Megbízhatóságával nem voltak elégedettek, ám amikor 1941 májusában az afrikai frontra páncélosokat küldtek, jobb megoldás híján több alakulatot is ezzel a típussal láttak el. Jelentőségét jól jellemzi, hogy 1942 tavaszán az ott használt 840 brit harckocsi közül 260 ilyen volt. Az Afrikában bevetett Crusaderek több alváltozatba tartoztak: mivel a Mk II-esbe épített 40 mm űrméretű ágyú nem volt megfelelő a harcokra, így az újabb Mk III-asokat már 57 mm-es löveggel szerelték fel. Ez a tűzerő növekedése mellett bizonyos hátrányokat is jelentett, például jelentősen leszűkült a rendelkezésre álló belső tér, emiatt a személyzetet csökkenteni kellett egy fővel. Bár a típus sebességét tekintve kiválónak bizonyult, a vékony páncélzat, illetve a nem eléggé hatékony fegyverzet miatt összességében nem volt kiemelkedő képességű, sőt Afrikában kifejezetten megbízhatatlannak bizonyult. A hosszabb távú megoldást végül az amerikai haditechnika rendszeresítése jelentette.

regiment.hu

A tűztámogató feladatokra tervezett Matildák elég jól teljesítettek Afrikában, emiatt a személyzeteik Queen of the Desertnek (A Sivatag Királynője) nevezték őket, ami részben a kiváló kilátásnak köszönhető, ezt az előnyt a sík terepen jól ki is tudták használni. Páncélzata megfelelőnek bizonyult, és kezdetben az olasz harceszközök ellen még a kis űrméretű ágyúk is többé-kevésbé megfeleltek. A német Pz. II-esekkel szemben még szintén hatékonyak voltak, és a Pz. III-as, illetve a Pz. IV-es korai változataival is jó eséllyel csaphattak össze. Az újabb páncélosokkal, illetve a félelmetes német Nyolcvannyolcasokkal szemben viszont már jelentős veszteségeket szenvedtek. A típust a németek is alkalmazták, tucatnyi ilyen harckocsit zsákmányoltak, és Infanterie Panzerkampfwagen Mk. II 748(e) elnevezéssel állították hadrendbe.

A gyalogság támogatására létrehozott Churchill a szövetségesek egyik legnehezebb típusa volt. A közel negyventonnás monstrumot az első világháborús lövészárok-hadviselés tapasztalatai alapján tervezték, így a fő cél a különböző akadályok leküzdése volt, a tűzerő és a sebesség másodlagosnak számított. (A nevét is azért kapta az államférfiről, mert a nagy háború idején személyesen is támogatta a harckocsik kifejlesztését és harcba vetését.) Viszonylagos lassúságuk ellenére a Churchillek elég jól beváltak a hadszíntéren. Ez leginkább sérülésállóságuknak volt köszönhető, akadt olyan példány, amely nyolcvan találatot követően is harcképes maradt. Ennek ellenére az észak-afrikai harcok során viszonylag kevés ilyen harceszközt vetettek be.

A mozgékony Valentine új típusnak számított, 1940-ben esett át a teszteken, és a következő évben állt hadrendbe. Leginkább a túl drágán előállítható Matildákat váltották le velük, ám a háromfős személyzet és a 40 mm-es ágyú akkoriban már nem tűnt túl korszerűnek, különösen a páncéltörő képességekkel voltak problémák. A kis méretű torony, illetve annak gyűrűje nem tette lehetővé nagyobb űrméretű fegyver beépítését. Ráadásul gondot okozott, hogy a kétfős toronyba nem jutott külön töltő katona, így azt a funkciót is a parancsnoknak kellett ellátnia. Később megoldották a gondokat, így a típus hatékonyabb lett.

A Bishop önjáró löveget szintén a Valentine alvázára építették, ezt egy 87,3 mm-es ágyútarackkal szerelték fel. Nem vált be teljes mértékben, leginkább az elégtelen lőtávolságával voltak problémák. A személyzetek ezen úgy próbáltak segíteni, hogy földből emelkedő rámpát építettek, és arra álltak rá a harcjárművel, ám ez a kezdetleges módszer nem működhetett napi szinten. A megoldást az amerikai M7 Priest jelentette, amely minden szempontból sokkal fejlettebb volt.

Az Universal Carrier egy kis méretű lánctalpas terepjáró harcjármű volt, melyet alapesetben géppuskával vagy páncéltörő puskával szereltek fel. Ez az eszköz a sivatagi háborúban is kiváló szolgálatot nyújtott számtalan különböző szerepkörben. A neve alapján is univerzális járműből szinte minden brit lövészzászlóalj rendelkezett tíz-tíz darabbal, ezenkívül többek között még felderítésre és lövegek vontatására is használták.

Bár nem közvetlenül kapcsolódik a technikához, de amikor a brit 8. hadsereg páncélosairól beszélünk, meg kell említeni azokat a nemzeteket, amelyek vállvetve harcoltak a közös ellenséggel. A sivatagi háborúban számos lengyel, ausztrál, kanadai, új-zélandi, francia, dél-afrikai, indiai, rhodesiai és görög harckocsizó is szolgált, sokan közülük már harcedzett veteránoknak számítottak.

Vendégmunkások

A britek a harckocsijaik minőségi problémái miatt jelentős gondokkal küzdöttek. Ezenkívül a mennyiségi téren sem voltak meg a feltételek, amit jól jellemez a nagy mennyiségű besorozott zsákmányolt harcjármű. Az angolok végül amerikai szövetségeseikhez fordultak, ahonnan számos M3 General Grant és M3 Lee harckocsit is kaptak (a két típus a tornyát tekintve különbözött egymástól). Az amerikai páncélosok nem mindig voltak eléggé hatékonyak. Bár az M3-as bevetése sokkhatásként érte a németeket, a személyzetek a gyorstalpaló képzés miatt nem tudták megfelelően használni az egyébként hatékony és nagy lőtávolságú 75 mm-es ágyúkat. A motorok élettartama igen rövid volt, sőt, gyakran 25 üzemóra után egyszerűen kigyulladtak, melyben a por mellett jelentős szerepe volt a nem megfelelő olaj használatának. Emiatt az amerikaiak külön légihidat indítottak új erőforrások szállítására, a katonákat pedig utólag már megfelelően felkészítették az új haditechnika használatára. Ezenkívül olyan meglepő dologra is fény derült, hogy a lőszerek jelentős része még az első világháborús készletekből származott, és ez kihatott a találati pontosságra. Amint megoldották a problémákat, a típus már igazán pusztítónak bizonyult: a nagyobb lőtávolság miatt gyakran anélkül semmisíthették meg az ellenséges célpontokat, hogy azoknak akárcsak minimális esélyük lett volna hatékonyan viszonozni a tüzet. Emiatt a német harceszközökkel szemben jól teljesítettek, olasz részről pedig mindössze néhány rohamlöveg vehette fel velük a harcot.

regiment.hu

Az amerikaiak az akkoriban legmodernebbnek számító M4-esekből szintén szállítottak, gyakorlatilag ekkor estek át a tűzkeresztségen. A hosszú utánpótlási vonalak és az ellenséges tengeralattjárós tevékenység dacára (volt olyan eset, amikor egyetlen teherhajón 52 Sherman veszett oda) a brit csapatok jelentős mennyiségű amerikai harcjárműhöz jutottak. A brit 8. hadsereg számos ilyen harckocsival rendelkezett, az el-alameini harcok idején már 252-vel. Érdekesség, hogy a harcba vetésig az angolok igyekezték titkolni az amerikai típusok jelenlétét, ezért az M4-est például a Fecske kódnévvel illették. Churchill javaslatára később már General Sherman néven emlegették, ez rövidült le és vált híressé. A típus jó teljesített a német Pz. III-asokkal és Pz. IV-esekkel szemben, viszont bőven akadtak hiányosságai. Mindezt jól bizonyítja, hogy a páncéltestre gyakran még pluszhomokzsákokat is rögzítettek. Ennek ellenére alapvetően beváltak az olasz és a német csapatokkal szemben.

A könnyebb M3 General Stuartból (angol beceneve Honey, azaz Méz, melyet egy elégedett harckocsivezető adott neki) körülbelül 150-200 állt rendelkezésre, ezek eléggé korlátozott eredménnyel harcoltak. A legfőbb problémát a kétfős torony jelentette, ezen a brit alakulatok egy része úgy próbált segíteni, hogy egyszerűen beraktak még egy embert - az eredmény elképzelhető. A korlátozott hatótávolság szintén jelentős gondot okozott. Ahogy egyre több állt rendelkezésre, már átépítésekre is jutott belőlük, így számos parancsnoki harcjármű, illetve Kangaroo (Kenguru) nevű lövészpáncélos készült (utóbbi elnevezés nemcsak egy típust jelöl, hanem általánosságban a harckocsik ilyen változatát). Az amerikaiak más feladatú harcjárműveket is szállítottak, például az említett M7 Priest önjáró lövegeket, amelyek hatalmas előrelépést jelentettek.

Az Afrika Korps páncélosai

A Wehrmacht legjelentősebb harckocsijainak akkoriban a Pz. III-asokat és Pz. IV-eseket nevezhetjük. Ez a két páncélos többszázas mennyiségben állt szolgálatban Afrikában, és jól kiegészítette egymást: előbbit elsősorban az ellenséges harckocsik elleni, míg utóbbit rövidebb lövegcsövével leginkább tűztámogató feladatokra optimalizálták. A párosból a nyugati-európai hadjáratban körülbelül 300-300 darabot vetettek be, és kiválóan helytálltak, így az Afrika Korps is rendelkezett velük. Sőt, a hadtest gerincét pont a Pz. III-as jelentette. A sivatagi hadszíntéren már néhány hiányosságra is fény derült, például időnként gondot okozott a brit Matildák kilövése. (Sőt, a németek ezzel a problémával nem sokkal korábban már a keleti fronton is szembesültek, csak ott a T-34-es és a KV-1-as kapcsán.) A gondot a Pz. III-as esetében a kis űrméretű, 50 mm-es löveg, nagyobb testvérénél pedig a rövid ágyúcső miatti alacsonyabb kezdősebesség okozta. Emiatt a német katonák sokszor jobban szerették a Pz. III-ast, mint a Pz. IV-est: ha már úgyis mindkettő ágyúja hatástalannak bizonyult, az előbbi legalább mozgékonyabb volt.

A hiányosságok kiküszöbölésére megjelent a Pz. IV-es legújabb F2-es verziója, melyet már 75 mm űrméretű hosszú csövű löveggel szereltek fel. Ez a fegyver 1500 méteres távolságon belül az összes szövetséges harckocsit megsemmisíthette. (Ezt az ellenség is észrevette, így a változatot a britek Mark IV Spe­cial néven emlegették.) A legnagyobb problémát a csekély mennyiség jelentette, mindössze néhány tucat ilyen harcjármű került Rommel alárendeltségébe. Ezenkívül a páncélos tömege is megnőtt, ami negatívan hatott a mozgékonyságra. A Matildák fordítva is gondot okoztak a németeknek: számos közepes harckocsijukat is kilőtték, ráadásul az amerikai Shermanek megjelenése tovább rontott a helyzeten, ez ellen már az F2-es sem mindig volt eredményes. A megoldást a Pz. IVG, illetve a Pz. VI Tigris jelentette, ezek viszont csak 1943-ban érkeztek a hadszíntérre. A kisebb Pz. II-esekből szintén jelentős mennyiség harcolt Afrikában, ezek egy ideig még fontos szerepet játszottak. Az elavult Pz. I-esből már kevés volt az Afrika Korps állományában és azok is leginkább speciális feladatokat láttak el.

A németek számos különböző önjáró löveggel is rendelkeztek, ezek többségét harckocsialvázakra építették. Az egyik legelterjedtebb ilyen eszközt Pz. II-esből alakították ki. Az SdKfz 124-es a beépített, 10,5 cm (az eredeti jelzés centimétert határoz meg) űrméretű ágyútarackkal rendelkezett, a katonák leginkább csak Wespének (Darázs) nevezték. A Marder különböző verziói elsősorban páncélvadász-feladatokra szolgáltak. A Marder I. még zsákmányolt francia harckocsikra épült, később viszont az elavulás miatt már jelentős mennyiségű Pz. II-es is rendelkezésre állt, így megszületett a Marder II-es. Mindkét változatot elsősorban német 75 mm-es páncéltörő ágyúval szerelték fel. Jó néhány példányra nagy teljesítményű zsákmányolt szovjet 76,2 mm űrméretű löveget építettek, ezek a Marder III jelzést kapták. A típus egyik érdekessége, hogy a hadseregen kívül a fronthoz közeli alakulatainál még a Luftwaffe is használta.

regiment.hu

A kezdetben alkalmazott, Pz. I-esre épített 47 mm-es páncélvadászoknak kicsi volt a teljesítményük, ezért Rommel hatékonyabb harcjárműveket igényelt. Ezt a szükségletet Marderekkel elégítették ki, ám nem érkezett túl nagy mennyiség, a legnagyobb teljesítményű, szovjet ágyúval felszereltekből mindössze három példányt szállítottak, melynek oka valószínűleg a bonyolultabb logisztikai utánpótlás volt. A Marderek kiválóan helytálltak a hadszíntéren, sőt a Marder III-asnak olyan pusztító volt a hatása, hogy a szövetségesek azt gondolták, a jóval nagyobb méretű Nyolcvannyolcas ágyú önjáró verziójával kerültek szembe. A StuG III-as rohamlövegből nagyon kevés érkezett Afrikába. Az eredeti négy példányból kettő érte meg az el-alameini csatát (egy korábban megsemmisült, a másik pedig brit fogságba esett).

A németek számos lövész harcjár­művel is rendelkeztek, melyek leginkább a féllánctalpas kialakítású SdKfz 250-es és 251-es családba tartoztak. Ezek a korábbi műveletek során igazán univerzálisnak bizonyultak, és az eredeti szerepkörön kívül számos egyéb feladatra is alkalmazták őket, így többek között a parancsnoki, illetve a tűztámogató változatok is voltak. Ezek a típusok szintén megjelentek Afrikában, ám a harckocsikhoz hasonlóan üzemeltetésük komoly akadályokba ütközött. A hőség miatt az SdKfz 251-es motorterének fedelét általában nyitva kellett tartani, és a deszanttérben is szinte elviselhetetlen állapotok uralkodtak. Nem is használtak túl sokat az Afrika Korpsnál, mindössze két páncéloshadosztály állományában vetették be, ezeket csak a speciális verziók egészítették ki.

Mussolini vasökle

Az olasz harceszközök igen vegyesen teljesítettek a második világháborúban, és a harckocsik sem voltak ezalól kivételek. Az olasz királyi hadsereg legjelentősebb páncélosa az M13/40-es volt. A jelzésből a betű a kategóriát jelezte, ami ebben az esetben közepes (Medio) volt. A számozás első fele a súlyát mutatta tonnában, míg a 40 a gyártás megkezdésének éve volt. Fegyverzete egy 47 mm-es ágyúból és négy darab 8 mm űrméretű géppuskából állt, közülük az egyik légvédelmi feladatokra is alkalmas volt. A 13/40-es 47 mm-es ágyúja a háború első felében még megfelelő űrméretűnek számított, különösen a könnyű harckocsik között. Az alkalmazott lőszerek hatékonynak bizonyultak, tüzérség és gyalogság ellen pedig még inkább igaz volt ez. A típus legjelentősebb hátrányai a mozgékonysághoz köthetők: bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy egy ilyen jármű mozgatásához egy 125 lóerős motor igencsak gyengének tűnik. Ráadásul a vékony páncélzaton a kezelőszemélyzetek homokzsákok plusz lánctalptagok felhelyezésével próbáltak javítani, ami tovább rontott az amúgy is problémás mozgékonyságon. A motor nem igazán volt megbízható, viszont a dízelüzem viszonylag nagy hatótávolságot eredményezett.

A gyenge páncélzatot és az alulméretezett motort a továbbfejlesztett, 145 lóerős erőforrással ellátott 14/41-es változattal kívánták orvosolni. Ez a módosítások ellenére nem vált be. Ennek ellenére az olasz harckocsik szövetségesek kezére kerülő példányai közül az angolok és az ausztrálok nagyon sokat hadrendbe állítottak, ennek az égető harcjárműhiány volt az oka, és csak rövid ideig tartott.

regiment.hu

Az M11/39-es egy könnyebb, áttörésre tervezett típus volt. Érdekes volt a kialakítása: a löveget minimális mozgási lehetőséggel, a rohamlövegekhez hasonlóan szerelték be. A toronyba csak önvédelmi géppuskát építettek. Az L6/40-es egy könnyű harckocsi volt, és kiválóan megfelelt a kategóriájában.

A 75/18 Semovente egy 75 mm-es ágyúval felszerelt rohamlöveg volt, melyet az említett 13/40-esek és 14/41-esek alvázaira építettek, az olasz harcjárművek közül talán ezek váltak be a legjobban. Bár eredetileg csak tűztámogatásra tervezték, a típus az ellenséges páncélosok ellen is kitűnően helytállt. Sőt, még a meglepetést jelentő amerikai eredetű M3-as és M4-es harckocsikkal szemben is jól teljesített.

Az olasz AB40/41 Autoblinda páncélgépkocsi-család sokak szerint a hadszíntér legsikeresebb ilyen jellegű eszköze volt. Érdekes, hogy bonyolult erőátvitele ellenére megbízhatónak számított. Alapvetően felderítésre, járőrözésre használták, de kiváló terepjáró-képességének és nagy hatótávolságának köszönhetően gyakran rajtaütöttek velük a brit csapatokon.

A homok fogságában

Az észak-afrikai hadszíntér sok szempontból bonyolult viszonyokat eredményezett. A homok, illetve időnként a sziklás terep miatt a mobilitás nagymértékben csökkent, ezért megnövekedett a lánctalpas járművek jelentősége. Másrészt nem voltak nagyobb városok, sűrű erdők és vízi akadályok, ami viszont előnyt jelentett a gépesített csapatok számára. A por jelentős károkat okozott a motoroknál, ezért speciális levegőszűrőkre lett volna szükség, de erre nem találtak gyors megoldást. Ez a németeknek is komoly problémát jelentett, illetve még a megfelelő olaj- és hűtőrendszer hiánya is. A harckocsik nem bírták a nappali forróságot, így amikor lehetőség volt rá, éjszaka hajtották végre a meneteket. Később a módosítások ellenére a motorok élettartama általában a felére csökkent, melynek oka nemcsak a por és a magas külső hőmérséklet volt, hanem a tartósan alacsony sebességi fokozatok használata is. A fegyverzeti anyagok kopása is jelentősen megnőtt: a homokvihar még a zárt páncéltestbe is bejutott, és gyakran a toronyforgató mechanizmust is használhatatlanná tette. A logisztikai utánpótlás akadozott, pedig a hűtővízre, a kenő- és az üzemanyagra jóval nagyobb szükség volt.

A kietlen tájon a navigáció is megnehezült, ezért a földi járművekben gyakran repülőgépekről származó iránytűvel tájékozódtak. A vastag páncél mögött persze csak a pörgettyűs műszerek jöhettek szóba. A gondokat tetézte, hogy a hadszíntérről kevés megbízható térkép állt rendelkezésre. A növényzet hiánya miatt megnehezült az álcázás, ezért is volt fontos a harcjárművek homokszínű festése és a saját tevékenység nyomainak eltüntetése. Másrészt könnyebben lehetett dezinformálni az ellenséget, például a nem létező páncélosokhoz készített lánctalpnyomok vagy a műharckocsik megtéveszthették a légi felderítést. A homok a csapatok azonosítását is megnehezítette, emiatt megnőtt a baráti tűz lehetősége.

A harcjárművekben gyakran 45 fok volt az alaphőmérséklet, de harchelyzetben a tüzérségi gránátok repeszei miatt a búvónyílásokat zárva kellett tartani. A harckocsik többségét ellátták valamilyen szellőztető rendszerrel, ám ehhez működtetni kellett a motort, az üzemanyag viszont csak korlátozottan állt rendelkezésre. A németeknél - és bizonyára a többi nemzetnél is - komoly probléma jelentett a friss élelmiszerek hiánya, amit a vitaminkészítmények sem tudtak pótolni. A zöldséget, gyümölcsöt leginkább légi úton szállították, ami elsősorban a repülőalakulatokhoz került, nem pedig a szárazföld belsejében harcoló csapatokhoz.

Típusváltás

Az 1942-es észak-afrikai hadmű­veleteket sok történész a kezdet végének nevezi, ami haditechnikai szempontból is igaznak tűnik: jól látszik, hogy a páncélostechnika tekintetében is vízválasztónak bizonyultak. A brit típusok jelentős részéről kiderült, hogy hosszabb távon fejlesztésük zsákutca volt, ráadásul némelyik túlságosan is drágának mutatkozott. Az újabb amerikai harckocsik pont jókor érkeztek, melyek közül a tömegtermelésre is kiválóan alkalmas Sherman-családot végül a briteknél is nagy számban rendszeresítették, és végigharcolta a háborút.

Az olaszok kemény leckét kaptak a modern páncélos-hadviselésről, ennek ellenére nem tettek drasztikus lépéseket - igaz, erre nem is maradt túl sok idejük. A néhány nagyobb harcértékű típust később a németek használták tovább.

regiment.hu

Az Afrika Korps tapasztalatai jelentős nyomot hagytak a Wehr­macht fejlesztésében. A könnyű típusok szinte teljesen eltűntek, a néhány megmaradó ilyen harcjárművet már csak speciális feladatokra - például felderítésre - alkalmazták. Bebizonyosodott a közepes harckocsik fontossága, illetve a nehéz kategória hiánya. Ennek eredményeképpen még az afrikai összeomlás előtt megjelent a hadszíntéren a Pz. VI Tigris, ám ez már egy másik történet.

n