Teljes cikk
Nem szép - de hatásos
A brit PIAT: vállonfekvő megoldás
Trautmann Balázs
A harckocsik és a páncéltörő eszközök közötti versenyfutás - változó eredménnyel - már 1916. szeptember 15-én, a brit hadsereg Flers mellett rohamozó Mark I-eseivel és a rémült német védők kétségbeesett ágyú- és géppuskatüzével indult. Akkor és ott egy olyan küzdelem kezdődött, amely a mai napig tart - és éppen az ukrajnai háború „harckocsivadász” kamikaze drónjai és a lánctalpasok rohammunkával készült védőtetői mutatják, hogy mindig van egy új lépés.
Nem volt ez másképp a második világháborúban sem. 1939. szeptember elsején azért már senki nem kételkedett a harckocsik fontosságában - igaz, országonként igen eltérően értelmezték helyét és szerepét az egyes hadseregekben. Éles ellentétet lehet például felfedezni a francia és a német páncéloshadviselés között - de erről tengernyi szakirodalom lelhető fel, így figyelmünket fordítsuk inkább a gyalogsági páncéltörő eszközök felé.
Legyen puska, de minél nagyobb!
A harckocsik ellen a leghatékonyabb eszköznek ekkor a páncéltörő ágyúk számítottak. Ezek azonban nagyok, nehezek voltak és így vontatójárművet igényelnek. Kézzel nehezen mozgathatóak és telepíthetőek: még a hamar elavult, de cserében kicsinek számító, német 37 mm-es 3.7 cm Pak (Panzerabwehrkanone) 36-ost sem volt könnyű a katonáknak mozgatnia. A 330 kg-os harckész tömeg hóban, sárban vagy éppen a homokos talajon erősen megnehezítette a tüzelőállások váltását vagy éppen az ellenség előli, gyors távozást.
A lövész kisalegységeknek így a páncéltörő puskák jutottak. Ezek a nagy kaliberű, egyes lövések leadására alkalmas fegyverek páncélátütő képessége jelentősen elmaradt az ágyúktól, főleg nagyobb távolságból. A német Panzerbüchse 39 (PzB 39) 7,92x94 mm-es lőszere például 300 méterről 25 mm-es páncélt volt képes optimális esetben átütni. A szovjet PTRSz-41 14,5x114 mm-es lőszere 100 méterről 40 mm-ig volt eredményes - ha a lövésznek volt idegrendszere a támadók ilyen közel engedéséhez. Vagy ha nem volt menekülési lehetősége…
Cikkünk szempontjából érdemes megemlíteni a brit hadsereg megoldását: a nem túl izgalmas Boys néven emlegetett fegyvert. A hivatalosan a „Rifle, Anti-Tank, .55in, Boys” nevet kapott páncéltörő puska a 13,9x99 mm-es, kifejezetten ehhez a fegyverhez kifejlesztett lőszert tüzelte. A háború elején még volt értelme a 100 méterről 22-23 mm-es átütő erőnek: a Panzer II Ausf. C könnyű harckocsi például 14 mm-es, enyhén döntött első páncélzattal rendelkezett. A háború előrehaladtával azonban a német közepes harckocsik védelmének javítására a gyártás során már egyre vastagabb acéllemezeket használtak, így a Boys gyakorlatilag hatástalan volt velük szemben. 1940-re már csak rövid lőtávolságok esetén volt bármilyen szinten is hatékony: és ekkor is már csupán a páncélautók és a könnyű harckocsik ellen lehetett bármiféle hatást elérni vele. Beszédes tény, hogy 1941 novemberében, az észak-afrikai hadjárat részét képező Crusader hadművelet során a brit Nyolcadik Hadsereg törzstisztjei egyetlen olyan esetet sem találtak, amikor egy Boys puska segítségével sikeresen megállítottak volna bármilyen német harckocsit is. A fegyver elavultsága teljesen nyilvánvalóvá vált a brit katonai felsővezetés számára. Nem volt más választás: a háború idején amúgy is igencsak elfoglalt fegyvertervező mérnökök vállára raktak újabb terheket. Kellett valami komolyabb, valami, ami a megfelelően képzett és nem mellesleg remek idegrendszerrel rendelkező lövészkatona kezében képes bármilyen ellenséges járművet megsemmisíteni.
Egy acélcső és semmi más
Lássuk meg: szakértők szerint a valaha készült fegyverek közül az egyik legkevésbé ergonómikus, cserében igen ronda fegyver lett a PIAT (Projector, Infantry, Anti Tank) Mk I nevet kapott, sokak által csak „brit bazooka”-ként emlegetett, különleges páncéltörő eszköz. Az egy méter hosszú, 15 kilogrammos tömegű PIAT egy kilogrammal könnyebb és mintegy 60 centiméterrel rövidebb is volt a Boys puskánál, így a cipelni kénytelen katonák hamar megkedvelték. Még akkor is, ha gyakorlatilag nem volt más, mint egy acélcső, a tüzelés előtt az alátámasztáshoz kihajtható - és magasságban állítható - monopoddal, hatalmas elsütőszerkezettel és egy párnázott válltámasszal a másik végén. A fegyvernek az állítható vállszíjon kívül sem hordozófogantyúja, sem más, a szállítását a legegyszerűbb módon is megkönnyítő eleme nem volt: a visszaemlékezések szerint meglehetősen nehézkes volt a tűzvonalból való, gyors távozások esetén a PIAT felkapása és kimenekítése. Cserében a használatakor akkorát rúgott a katona vállába, mint egy öszvér. Számos esetben a kezelője egyszerűen fenékre esett a lövés után. Viszont működött és megvalósította azokat a célokat, melyeket a háború első éveinek tapasztalatait feldolgozó mérnökök maguk elé tűztek. Nevezetesen létrehoztak egy megbízhatóan működő gyalogsági páncéltörő fegyvert, melyet az egyes lövészkatonák is képesek voltak egyedül alkalmazni - és okos célzással, plusz némi szerencsével az egyre vastagabb páncélzatú német harckocsik megállítására vagy semlegesítésére is megfelelőnek bizonyult.
A töltet a lényeg!
A 83 mm-es űrméretű fegyver „ökle” egy speciálisan kialakított, formázott töltettel készült lövedék volt. Az ilyen, különlegesen megalkotott tölteteket a mai napig használják számos modern páncéltörő rakétában, rakétahajtású gránátvetőknél és persze a harckocsik esetében is ott találjuk a jó öreg HEAT (High Explosive Anti Tank) lőszereket. A működési elv egyszerű: egy megfelelően kialakított fém kúp segítségével a becsapódáskor elműködő robbanótest erejét egy gázokból és olvadt fémből álló „lándzsaként” összpontosítja a páncélzat felé. Ha minden rendben működik, akkor ez a forró sugár szabályosan átégeti a fémlemezeket és a jármű belsejében elpusztít mindent, ami az útjába kerül. Ezt a hatást ma is számos videón lehet látni, ahol az ukrajnai frontszakaszok egyikén a HEAT-töltettel ellátott akna vagy páncéltörő rakéta kumulatív sugara kirobbanó eredménnyel találkozik az eltalált páncélos lőszerkészletével.
A fegyvert működtető alapelv korántsem jelentett újdonságot, sőt. Mint Dr. Lukács László 2010-ben publikált, remek történeti összefoglalójában olvasható, „a szakemberek már a XIX. században rájöttek arra, hogy a robbanóanyagokból képzett külső (rátett) töltetek robbanáskor, a robbanási energia jelentős része elvész a környező közegben. Pontosabban: a keletkező lökőhullám nemcsak a felrobbantandó objektumra fejt ki hatást, hanem - a töltet formájától függő mértékben - a teljes környezetben.” Erre végleges gyógyírt az amerikai Charles Edward Munroe hozott, akinek a nevét a megoldás alapját jelentő Munroe-effektus is őrzi. 1894-ben, hosszas kísérletezések után készítette el a szakember az első, fémbéléses kumulatív töltetét: egy bádogdobozt burkolt be a kor leggyakrabban használt robbanóanyagával, dinamittal. A felfedezés azonban közel öt évtizedig elfelejtődött és csak 1939-ben „veszi elő” a német Franz Rudolph Thomanek - és természetesen a német hadvezetés is élénk érdeklődést mutatott a téma iránt. Egon von Neumann és M. Neumann 1914-es, szabadalommal is védett munkássága eredményeit felhasználva a bevehetetlennek tartott, vastag vasbetonból épített belga Ében-Émael erődrendszert is formázott töltetek segítségével vették be a levegőből érkező német ejtőernyős elitegységek 1940 május 10-én. Az üzenetet vették a britek is…
Egy igazán rugalmas ötlet
A PIAT szülőatyjaként a szakirodalom Latham Valentine Stewart Blacker alezredest, a hadseregben szolgáló, élénk fantáziával rendelkező mérnököt nevezi meg. Nem csak fantáziadús, de kitartó is volt a Perzsia brit „megregulázásában” mutatott bátorságáért 1921-ben a Brit Birodalom Rendjével kitüntetett, így lovaggá ütött katona. Ráadásul kiváló pilótának számított, hiszen a 121. számú pilótaigazolvány tulajdonosaként 1911 óta repült és az első világháborúban is a Királyi Repülőerők tagjaként szolgált: háromszor lőtték le gépét. Az első világégést követően már saját, magán fegyverfejlesztői vállalkozást indított, miközben a vezérkarnál, majd az Indiában állomásozó hadsereg kötelékében szolgált. 1932-ben onnan visszatérve már a brit területvédelmi erőknél kapott beosztást - és a második világháború kitörésével új kihívásokat.
A mérnök már az 1930-as évek eleje óta dolgozott fegyvereken. 1937-ben mutatta be az általa kifejlesztett, Blacker Bombard nevet kapott, 29 mm-es gránátvetőt. A különleges kialakítású fegyver egy előfeszített rugót és kioldása esetén az azzal „meglökött” acélrudat használta arra, hogy a gránátot a csőből kivesse. A spigot-rendszer esetén amikor a katona meghúzza az elsütőbillentyűt, egy vékony rudat - azaz a tüskét - egy nehéz rugó a fegyvercső elejében elhelyezett gránát üreges farkába nyomja be. Ezzel egyrészt megtörténik a farokrész üregében elhelyezett hajtóanyag begyújtása, másrészt a rúd a repülés első tizedmásodperceiben stabilizálja is a rakétahajtású gránát irányát is, egészen, amíg „lecsúszik” róla. Maga a gránát a hosszú, üreges, csőszerű farok mellett szárnyfelülettel is el van látva, mely szintén a lövedék repülés közbeni stabilitását segíti. Ennek a működésnek köszönhetően a hajítótöltetek felrobbanásának hiányában elmaradt az aknavetőknél megszokott füst és erős hanghatás. Cserébe a kifejezetten a területvédő feladatra fenntartott, tartalékos Honi Hadsereg katonái nagyjából 100 méterről tudtak volna csak eredményesen tüzet nyitni a német harckocsikra.
A háború kitörésével azonnal csatlakozott a Védelmi Minisztérium szokatlan fegyverek fejlesztésével foglalkozó, elsősorban a különleges műveleti egységek számára dolgozó 1. ügynökségéhez (MD1). Itt 1941-re sikerült némi továbbfejlesztéssel már használható fegyvert faragni a Blacker Bombard-ból, melyet a területvédelmi erők és a repterek oltalmazását biztosító egységek számára mintegy 22 ezer darabos mennyiségben gyártottak le.
A második forduló
A kitartó mérnök-tiszt nem adta fel, mert hitt a különleges kialakítású gránátvetők jövőbeli szerepében. Ma már tudjuk: igaza is lett. A hagyományos nehéz aknavető helyett csak egy rövid, minimális megmunkálást igénylő, így gyorsan és olcsón előállítható csővel ellátott, a kor fogalmai szerint könnyű páncéltörő megoldáson kezdett el dolgozni, a Blacker Bombard tapasztalatait is felhasználva. Ennek köszönhetően a PIAT használata sok kételkedő főtiszt szerint egyenesen bizarr volt. A fegyver csövében egy hatalmas rugó volt. A katona először ráállt a válltámaszra, majd a csővel félfordulatot téve a fegyvertestet felfelé emelve - 30 cm-re - felhúzta az erős rugót. Amikor a lövész a megfelelő magasságban meghallotta a kattanást, akkor tudta: a fegyver immár tüzelésre kész. Ezután egy újabb félfordulatot végrehajtva helyére került a válltámasz, majd a PIAT-ot a vállához emelve már meg is lehetett célozni a közeledő ellenséges harckocsit.
Ugye milyen egyszerű? Ha a stresszhelyzetben azért nem is olyan egyszerű tornamutatvány önmagában nem lett volna elég, akkor hozzátesszük: a visszaemlékezések szerint a fegyver „felhúzása” kifejezetten nagy fizikai erőt is igényelt. Ha elsőre a lövészkatona nem tudta a rugó erejének ellenére megfelelően magasra emelni a csövet, lehetett elölről kezdeni az egész folyamatot. Természetesen harchelyzetben ez a „tornamutatvány” fekvő testhelyzetben is történhetett, akkor határozott lábmunkára volt szükség. Annyi könnyítést azért sikerült beépíteni, hogy a fegyver szállítható volt felhúzott állapotban is.
Amikor eljött a lövés ideje, a katona vagy a vele együtt dolgozó töltője egy lövedéket helyezett a fegyver elülső végén lévő csőkivágásba. Utána már csak a gondos célzás volt hátra - az elsütőbillenytű meghúzása után a rugó és a hozzá kapcsolt tüske tette a dolgát. Amikor a katona meghúzta a hatalmas kart, a rugó előre vágódott, és a tüskét a rakétagránát üreges aljába ütötte. A becsapódás begyújtotta a hajtóanyagot, és az 1,1 kilogrammos, formázott töltetű gránát útnak is indult. A hajtóanyag robbanása egyben visszalökte a tüskét és vele együtt a hozzá csatlakozó a rugót is a PIAT csövébe, így a fegyvert a következő lövésre fel is húzta, a kakas pedig rögzített helyzetbe került. Egy jól képzett PIAT-páros így percenként akár 4-5 lövés leadására is képes volt - feltéve, hogy a német katonák nem fedezték fel rejtekhelyüket.
Kételkedő vélemények
A legfurcsább és legnehezebben elfogadható dolognak az bizonyult ebben a szerkezetben, hogy - egyáltalán működött. Az új fegyvert először a „Bombard, Baby, 0,625 inch” néven emlegették: a számok a tüske átmérőjét jelentették. 1941 augusztusában a Brit Tüzérségi Tanács első körben elutasította az elgondolást. A meglehetősen homályosan megfogalmazott indoklás szerint „páncéltörő fegyverként bármilyen, elképzelhető alkalmazási körülmények között hatástalannak bizonyulna”. Ebben azért volt valami igazság is: a PIAT-hoz kezdetben a Bombard gránátjait használták, melyek kis tömegük miatt valóban elégtelen páncéltörő képességekkel rendelkeztek.
1942 elején azonban az MD1 egy másik briliáns elméje, a más beosztásba helyezett Blacker alezredes helyére lépő, a PIAT-ot „megöröklő” Millis Rowland Jefferis őrnagy egy sokkal hatékonyabb, immáron egy nehezebb, formázott töltetet alkalmazó lövedéket fejlesztett ki. Ez már képes volt akár 75 mm-es páncélzaton is átvágni magát. Ez már elegendő volt a katonai felsővezetés számára: a Boys puskához képest óriási előrelépést jelentő fegyver sorozatgyártása késedelem nélkül megkezdődött.
Bár hivatalosan a PIAT lőtávolsága 750 méterig terjedt, de ez finoman szólva is csak erősen elméleti érték volt. A katonák harctéri tapasztalatai szerint a pontos találathoz legfeljebb 100 méterre kellett bevárni a támadó páncélost. Erre utal a kezdetleges kihajtható célzó-irányzó berendezés is, a kialakított lyukak 50, 80 és 100 yard (97 méter) távolságon segíthették a fegyver kezelőjét. Sokan hittek a „minél közelebb, annál jobb” ökölszabályban. Nem véletlenül: a kis méretű rakétahajtómű tolóereje miatt a lövedék másodpercenkénti csúcssebessége alig érte el a 140 métert és indítás után ez rohamosan csökkent egészen 75 méterig. Ha azonban odaért a célponthoz és a becsapódás szöge megfelelőnek bizonyult, továbbá a „tüskés” orrban elhelyezett gyújtószerkezet is rendben működött, akkor oldalról és hátulról gyakorlatilag bármelyik német harckocsi, páncélvadász vagy rohamlöveg páncélzatán áthatolt.
Mesterlövészek
Francis Jefferson tizedes, a lancashire-i lövészezred 2. zászlóaljának katonája például az Egyesült Királyság legmagasabb katonai kitüntetését, egy Viktória-keresztet „lőtt össze” magának PIAT-jával. Mint a kísérő dokumentumban olvasható, 1944 május 16-án az olaszországi Monte Cassino-nál, a Gustav-vonal elleni harcok során századát Pz IV közepes harckocsikkal támogatott ellentámadás érte. Jefferson tizedes a terepen állva támadta meg a vezér lánctalpast PIAT-jével. A sikeres találatot követően a harckocsi kigyulladt, s a németek támadása megakadt. Jefferson ezután újra töltötte a páncéltörőjét és a második Pz IV ellen indult - ez azonban a visszavonulást választotta inkább. Végül brit Sherman-ek érkeztek és a századot sikerült kihúzni a veszélyes helyzetből.
A PIAT elég hatékony volt ahhoz, hogy a második világháború során végig szolgálatban maradjon a brit fegyveres erőknél. A koreai konfliktus során az észak-koreai hadseregnek átadott T-34-85-ös közepes harckocsik vastagabb páncélzatával szemben azonban már hatástalannak bizonyult, így az amerikai M20 Super Bazookakkal cserélték le. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feledésbe merült volna: különleges szerkezete, hatékonysága és a brit hadmérnökök képességeinek bemutatása miatt az Egyesült Királyság minden, magára valamit is adó világháborús gyűjteményében akad egy vetőcső és néhány, persze megfelelően hatástalanított gránát.
Új szám
Következő szám
A Regiment következő száma 2024. december 6-án jelenik meg!
Aranysas
Látogasson el testvérlapunk, az Aranysas honlapjára!
