Teljes cikk
Bátorságpróba
Harckocsik víz alatti átkelése
Sáry Zoltán
A harcjárművek egyik legkomolyabb kihívását az esetleges vízi akadályok leküzdése jelenti. A könnyebb kategóriák esetében megoldható a kétéltű kialakítás, de a harckocsiknál csak a meder alján történő átjutás jöhet szóba.
Az első világháború idején a páncélosok még lassú eszközöknek számítottak, így nem merült fel a gyors, mai szemmel megszokott manőverek igénye. A lövészárkokkal tarkított harctéren amúgy sem nagyon volt leküzdendő vízi akadály, leszámítva persze a megtelt bombatölcséreket. A két világháború között a mozgékonyság kulcsát sokan a könnyű páncélosokban látták. Az ilyen téren úttörő szovjetek többféle kétéltű típust is fejlesztettek. A T-37-es és T-38-as például hajócsavarral és kormánylapáttal is rendelkezett. A kétfős személyzet, a géppuska vagy kisebb űrméretű löveg megfelelt az akkori koncepcióknak: áttörésre vagy felderítésre kiválóan beváltak.
Új kihívások
A második világháború kezdetén a legtöbb hadsereg gerincét még a könnyű páncélosok tették ki. Jó példa erre a Wehrmacht, mely 1939-ben még zömében Pz I-esekkel és Pz II-esekkel indult Lengyelország ellen. A Blitzkrieg koncepciója a mozgékonyságon alapult, ezek a konstrukciók még viszonylag egyszerűen átjutottak a vízi akadályokon, kis tömegüknek köszönhetően könnyen találtak megfelelő átkelőhelyet.
Csakhogy a háborús helyzet egyre inkább a közepes, majd a nehéz kategória felé tolta el a harckocsizó fegyvernem eszköztárát. Ezek esetében már nehezebb volt megfelelő teherbírású hidakat találni, különösen olyat, ami nem sérült vagy semmisült meg a harccselekmények során. Ez a helyzet a Balkánon és a keleti fronton még inkább igaznak bizonyult. Egy másik kihívással a kétéltű partraszálló műveletek tervezői szembesültek: először az Anglia megszállásán gondolkodó németek, majd az angolszász szövetségesek. Utóbbiak többféle különleges megoldást is kipróbáltak, például az úszóképessé tett Shermant. Ez az opció egy-egy konkrét hadműveletre még megfelelhetett, ám nem jelentett széles körben alkalmazható megoldást. Például olyan speciális átalakítást és kiképzést igényelt, hogy az nem került minden alakulatnál bevezetésre. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a britek a Churchill harckocsi esetében már alkalmaztak Y alakú légzőcsöveket, azonban az nem terjedt el széles körben.
Előremutató koncepció
A németek egy kicsit másképpen gondolkodtak: a Nagy-Britannia megszállására tervezett Unternehmen Seelöwe (Oroszlánfóka-hadművelet) esetében számoltak kétéltű Pz III-as és IV-es harckocsikkal. Ezek az angolszász elképzeléssel ellentétben a víz alatt, a tenger fenekén közelítették meg a partot. Az úgynevezett Tauchpanzer (Búvár tank), más megnevezéssel U-Panzer (Unterwasser Panzer, Víz alatti páncélos) lényegét egy 18 méter hosszú, 20 cm vastag, gumitömlőből készített légzőcső jelentette.
A konstrukció azért nem volt ilyen egyszerű: az egy dolog, hogy a személyzet és a motor levegő igényét biztosította az elképzelés, de emellett még számos egyéb probléma is megoldásra várt. Ilyen volt például a teljes harcjármű légmentes szigetelése, ami azért elég komoly kihívást jelent, különösen úgy, hogy az 100 százalékosan biztonságos legyen. A különböző réseket, búvónyílások fedeleit, lyukakat mind-mind le kellett zárni speciális tömítésekkel, dugókkal, ragasztószalagokkal vagy más segédanyagokkal. A motor működése során keletkezett kipufogógázt egyirányú pillangószelepen keresztül engedték ki, ami megakadályozza, hogy víz jusson a rendszerbe. Ezt a folyamatot az is bonyolítja, hogy egyrészt sós tengervízről volt szó, a konfiguráció esetén alkalmazható maximális 15 méter mélyen pedig körülbelül 2,5 atmoszféra nyomás van.
Maga az alkalmazás úgy nézett ki, hogy a tömlő a torony köré került és a szintén erre a célra átalakított, rámpával felszerelt hajóról történő lebocsátást követően egy bója segítségével maradt a felszínen. A harckocsi személyzetével történő kommunikáció lehetőségét szintén ezen a módon oldották meg. A víz alatt természetesen a katonák nem tudhatták pontosan, merre is járnak, ezért az irány tartását rádión egy parancsnoki hajóról diktálták. Ezen kívül egy giroszkópos iránytű is beépítésre került.
Bevetésen
Összesen 168 darab Pz III-as és 42 Pz IV-es került átalakításra, elsősorban csehországi üzemekben. A külön készleteket éles hadművelet esetében helyben csatlakoztatták volna a harckocsihoz, ehhez a csapatoknál 24 órára volt szükség. Bár a Panzerek legénységét önkéntes alapon állították össze, ez a feladat érthetően nem örvendett túl nagy népszerűségnek.
Bár a legtöbben úgy gondolják, hogy az Anglia elleni invázió lefújásával a németek felhagytak a koncepcióval, nagyot tévednek. Az ötlet Málta esetleges megszállásának tervezésekor ismét előkerült, igaz gyorsan vissza is tették a fiókok mélyére. Az 1941-es Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet során folyókon végeztek éles átkeléseket is, igaz viszonylag kis számban. Mivel ez eltért a tenger alatti haladás igényeitől, a felszereléseket is módosították, például a légzőcső rövidebb, de merevebb kialakítást kapott. A komoly ráfordításokkal átalakított harcjárművek többsége végül hagyományos módon került bevetésre, még az Afrika Korps is kapott belőlük. A korlátozott sikerek ellenére mai szemmel nézve a németek elég jól összehozták azt, ami évtizedekkel később máshol már napi rutinná vált.
Lerombolt hidak
A hidegháború idején a harckocsival végzett vízi átkelés fontosabb lett, mint valaha. A műveletek során a gyorsaság és manőverező képesség még inkább prioritássá vált, ez biztosította a túlélést és a harcok sikeres megvívását. Ugyanakkor az új fegyverrendszerek miatt valószínűbbnek tűnt a hidak rombolása, de a harckocsik tömege is jelentősen nőtt és a műtárgyak teherbírása értelemszerűen nem követte ezt a tendenciát. Ennek megfelelően mind a NATO, mind a Varsói Szerződés (VSZ) komolyan foglalkozott a kihívással és csapataikat fel is készítették erre a feladatra. A bonyolult hadszíntér némi előnyt is jelentett: a legtöbb modern harckocsi alkalmas volt a tömegpusztító fegyverek által szennyezett terepszakasz leküzdésére, ami eleve hermetikusan zárt belsőt igényelt, legalábbis a küzdőtér vonatkozásában.
Páncélos áradat
Bár a nyugatiak is komolyan vették a gépesített hadviselést és folyamatosan dolgoztak a tökéletesítésén, a szovjetek és szövetségeseik talán még mélyrehatóbban alkalmazták a második világháborús elméleten alapuló tanokat. A páncélosok már akkoriban is nagy mélységben, gyorsan törtek előre, csak a korábbi úszóképes könnyű típusok helyét az 1950-es évekre átvették a T-55-ös család tagjai - legalábbis az első vonalbeli alakulatoknál. Az új technika pedig eltérő eljárásokat kívánt: a mederben áthaladó harcjárművek speciális légzőcsöveket vettek igénybe - hasonlóan a bemutatott német koncepcióhoz.
A fő célt a folyók vagy más hasonló vízfelületek leküzdése jelentette, hiszen a kisebb tavakat könnyen meg lehet kerülni, a nagyobbak pedig túl nagyok és mélyek az ilyen műveletekhez. Meg kell említeni, hogy a doktrínák mindig több közreműködőt igényeltek: a rendszernek például a pontonhidak vagy a sok esetben azok elemeiből létrehozott kompok is részét képezték. Az előnyök mellett természetesen ezek a lehetőségek is számos hátránnyal rendelkeztek, például kifejezetten sérülékenyek voltak a légierő vagy a tüzérség csapásaival szemben.
Önerőből
Amennyiben maradt a „saját megoldás”, a harcjárművek egyik része úszóképes kialakításának köszönhetően viszonylag egyszerűen képes volt leküzdeni ezt az akadályt. A nehéz vasakkal viszont ez nem volt egyszerű „mutatvány”: eleve komoly felkészülést igényelt. Amennyiben a víz nem volt mély, akkor át lehetett gázolni rajta. Ez körülbelül 1,5 méterig lehetett megoldás, de a vízmentesség és a motor megfelelő működése érdekében a harckocsin akkor is kellett bizonyos munkálatokat végezni. A hadműveleti tervezőknek éles helyzetben vagy azt imitáló gyakorlaton meg kellett találni a szóba jöhető helyszínt, ami térképről ránézésre nem egyszerű. Ne felejtsük el, a hidegháború derekán ehhez sem GPS, sem műhold, sem internet nem állt rendelkezésre! Nem véletlen, hogy a Nyugat-Európát meglátogató „turisták” jelentős részét pont a hidak és a folyami átkelőhelyek érdekelték. Az ilyen módon frissített térképek kikerültek a csapatokhoz, ahol az azokon szereplő adatok megfejtése külön művészetnek számított.
Ezt követően kerülhetett sor a műszaki felderítésre, hogy például ne menet közben derüljön ki, hogy a harckocsi útjába kerülhet a folyómederben egy akadály. A szovjet szabályzók szerint a leküzdhető folyó szélessége 600-700 méter, a maximális mélység pedig öt méter volt. A sodrás szintén fontos tényezőnek számított, másodpercenként legfeljebb 2 méter lehetett. A lehajtásra szolgáló part 25, míg a kijövetelnél 15 fokos lejtővel, illetve emelkedővel rendelkezhetett. Ezek az értékek azért komolyan leszűkítették a szóba jöhető helyszínek számát, ami szintén komoly fejfájást okozott a tervezőknek. A harckocsi a víz alatt általában percenként száz métert tett meg, de a kis sebességtől azért is óvakodni kellett, nehogy lefulladjon a motor. A felkészüléshez hatalmas logisztikai előnyt jelentett, hogy a keskeny csőből álló, úgynevezett OPVT készletet megfelelő „tubusban” a páncélos állandóan magával tudta vinni. A személyi állomány felkészítése fokozatokban történt: erre a célra felépített kiképző központokban, első körben a mesterséges akadályokon teljesítették az átkeléseket. A Szovjetunióban úgy hozták létre ezeket az objektumokat, hogy a katonák ezt követően a közeli folyóban, sodrás mellett is megtapasztalják a kihívásokat. A fokozatosságra nagy figyelmet szenteltek. A végső célt az éles háborús körülmények jelentették: erős sodrás, hosszú mélységi menet, sőt a végső „vizsga” során a víz zavarosságára is nagy figyelmet fordítottak.
A szovjetek úgy alakították ki a rendszert, hogy a művelet úgynevezett „erőszakos” tevékenységet eredményezzen, azaz a páncélos a víz elhagyását követően azonnal harcképes lehessen. A légzőcső belülről leoldható kialakítást kapott, a lövegcső takaróját pedig a robbanóanyagot nem tartalmazó űrméret alatti lőszerrel el lehetett távolitani. Az így kiépített rendszer alkalmas lehetett az éles harci bevetésre. Ennek ellenére néhány kérdés felmerülhet, például mi a helyzet a csapatlégvédelemmel vagy a tüzérségi támogatással? Egyrészt a tervezők próbálták úgy kialakítani az állománytáblát, hogy azok az eszközök is úszóképesek legyenek. Ilyen volt például a Gvozgyika önjáró löveg vagy a BRDM alvázra épített légvédelmi rakéta. Másrészt az ilyen műveletekhez amúgy is szükség van a légierő támogatására, ami részbe kiegészítheti, pótolhatja a többi szakterület hiányosságait.
A NATO képességei
A nyugati hadseregek harckocsizó alakulatai is rendelkeztek ezzel az opcióval. Komoly eltérést jelent, hogy náluk a légzőcső sokkal nagyobb átmérőjű és általában gyűrűkből áll össze. Ez a megoldás logisztikai szempontból bonyolultabbnak számít, hiszen az utánpótlással együtt a helyszínre kell szállítani - és persze előtte külön raktározni, karbantartani. Ellenben a nagyobb átmérőnek köszönhetően a személyzet akár vészkijáratként is használhatja. Egy másik előnyt az jelenti, hogy a cső tetejéről a parancsnok maga irányíthatja a vezetőt, nem feltétlenül van szükség külső segítségre, ami harc közben lényeges tényező, ráadásul a kommunikáció is gyorsabb. És még egy plusz: a gyűrűs megoldás révén ez a részegység a leküzdendő folyó mélységétől függően akár rövidebb is lehet. Mindez pedig az egyértelmű kényelem mellett akár technikai és harcászati előnyökkel is járhat. Az amerikaiak által alkalmazott módszerek némileg eltérnek: náluk a folyók helyett a partraszálló műveleteken van a hangsúly. Emiatt az M1 Abrams esetében például a hosszú sznorkel helyett inkább a motor fölé szerelt rövidebbet preferálják.
Hazai átkelések
A szovjet haditechnika hadrendbe állításával a Magyar Néphadsereg nemcsak a harckocsikat, hanem az egész kiképzési rendszert is átvette, sőt a VSZ tagállamain belül ilyen téren is elvárt volt az egységesítés. Ennek logikus oka volt: például amennyiben az egyik nemzet a másikkal együtt hajt végre feladatot, akkor a tervezés és végrehajtás érdekében a képességeik is azonosak legyenek. A néphadsereg esetében emiatt a gépesített lövész, illetve harckocsizó alakulatoknál alapkövetelmény volt a vízi akadályok leküzdésének lehetősége. Előbbi fegyvernem esetében ez az úszóképes eszközök (a lánctalpas BMP-I, illetve a gumikerekes BTR, PSZH családok) révén viszonylag egyszerűen adott volt, a nehezebb technikát üzemeltető alegységeknél ez viszont egyértelműen a víz alatti áthaladást jelentette. A haderő felszerelését tekintve ez elsősorban a T-54/55-öst érintette, hiszen hosszú évtizedeken át az alkotta a csapatok gerincét.
A fentiek alapján a vízi átkelés szerves részét képezte az - akkori kifejezéssel élve - „egyes harcos”, a kezelőszemélyzet, az alegység és a komplett alakulat kiképzésének és hadrafoghatóságának. Csakhogy ez egyszerűbb leírva, mint maga a valóság: ehhez komoly technikai és kiképzési háttérre volt szükség, például bázisokra és egyéb fegyvernemek bevonására. Maga az átkelés gyakorlása egy hosszabb folyamat eredménye: első körben a katonáknak alaposan el kellett sajátítaniuk a harckocsi működését és technikai kiszolgálását: ha a jármű a terepen meghibásodik félre lehet állni, a víz alatt viszont ez potenciális balesetet eredményez. A személyi állománynak át kellett esnie egy vészhelyzeti felkészítésen, melynek helyszíne különleges medence volt, melyben el lehetett gyakorolni a legrosszabb helyzeteket. A legfontosabb elemét egy medence alján kialakított harckocsi küzdőtér imitáció jelentette: a kezelőszemélyzet elhelyezkedett benne és szimulálva a problémát elkezdték feltölteni vízzel. A katonáknak fel kellett venniük a különleges légzőkészüléket és amikor a belső tér megtelt vízzel - a nyílások nyithatóvá váltak - akkor kezdhették meg a szervezett menekülést. Ez mind pszichésen (önfegyelem, félelemérzet), mind fizikailag hatalmas kihívást jelentett. Ráadásul a kémiai elven működő légzőkészülék megfelelő használatot követelt: amennyiben nem ez történt akár halálos balesetet is okozhatott. A művelet során igen szigorú biztonsági rendszabályokat kellett betartani, például a foglalkozásokat mentőbúvárok támogatták.
Irány a víz alá!
Magára az átkelés végrehajtására a csornapusztai gyakorlótéren létrehoztak egy betonozott mederimitációt. Fontos tényező, hogy kiképzésre az éles harci bevetéstől eltérően nagyobb átmérőjű légzőcsövet használtak, amely egyben a személyzet beszállását is lehetővé tette. A vízbehajtás előtt természetesen alapos technikai felkészítésre is sor került. A víz alatt haladó jármű a gyakorlat parancsnokával rádióösszeköttetést tartott fenn. Időnként „igazi” átkelésekre is sor került, például a Dunán Rácalmásnál, a Tiszán pedig Ároktőnél. Ezekre általában egy-egy nagyobb VSZ szintű hadgyakorlat keretében került sor, évente egyszer. Visszaemlékezések szerint a víz alatti átkelés a páncélos katonák talán leginkább embert próbáló feladata volt, ahol eldőlt, hogy ki alkalmas harckocsizónak, és ki nem. Idősebb olvasóink talán emlékeznek a hatvanas években készült „Princ, a katona” tv-sorozatra, melynek egyik epizódja pontosan ilyen helyzetben mutatta be a meghibásodott harckocsiban szükséges eljárásokat.
Lesz-e még?
A Magyar Honvédség harckocsizó fegyverneme már évtizedek óta nem végez vízi átkelési kiképzést: erre valószínűleg a doktrínák változása miatt nem volt igény, másrészt forrás sem jutott volna rá. Az erre szolgáló bázisok már nem álltak rendelkezésre, az egyre öregedő, illetve alacsony hadrafoghatóságú technika esetében pedig nehéz lett volna biztosítani a biztonságos végrehajtás feltételeit. A személyi állományból szinte teljesen „kikoptak” azok, akik egyáltalán már „láttak” ilyen kiképzést és a segédanyagokat - például mentőeszközöket - is újból be kellett volna szerezni.
A még éppen hadrendben álló T-72-es esetében már nem valószínű, hogy sor kerül ilyen jellegű feladatokra, ám a beszerzett Leopard-család elméletileg alkalmas erre. Nagy előnyt jelenthet, hogy a képességhez szükséges eszközöket és szabályzatokat szinte egy az egyben át lehetne venni a németektől. Ez a lépés a típus nagyobb tömege miatt is indokolt lehet, hiszen jóval nehezebb megfelelő teherbírású hidakat találni. Az más kérdés, hogy napjaink minden szempontból forráshiányos helyzetében felépülhet-e sok milliárd forintért egy ilyen speciális bázis, illetve lesz-e erre politikai és szakmai felső vezetői akarat?
Új szám
Következő szám
A Regiment különszáma 2025. december 5-én jelenik meg!
Aranysas
Látogasson el testvérlapunk, az Aranysas honlapjára!
