Teljes cikk
Atlanti csata
Élet-halál harc az óceánon
Horváth Viktor
Csaták kapcsán a megszokott időtartam általában egy nap, vagy egy éjszaka, és sorsfordító ütközetek között is volt, amely néhány óra alatt dőlt el. Ostromok során akár hónapokról, vagy különlegesebb esetekben - mint például Leningrádnál - évekről is lehet szó. Közös jellemzőjük, hogy területileg jól behatároltak, még a kurszki, vagy a normandiai harcoknál is egyértelműen tudták a történészek, hogy hol ért véget a harcmező. Az atlanti csata más volt. A sokszor hetekig a tengereken szolgáló katonák nem tudták megmondani sem azt, hogy hol bukkan rájuk az ellenség, sem azt, hogy meddig alhatnak a hánykolódó hajók, búvárnaszádok fedélzetén, melyik pillanatban kezdődik a mindent szétszaggató robbanások pokla, hány perc múlva válik lángtengerré a felszín.
Az óceánon az európai háború harmadik napjától az utolsóig számítjuk az atlanti csata időtartamát, bár a túlélők és a kutatók megegyeznek abban, hogy a legintenzívebb időszak 1940 közepétől 1943 végéig tartott. Általában statisztikai adatokkal támasztják alá a küzdelem szakaszainak kijelölését, de a tengerészek számára a kikötő elhagyásakor mindegyik út ugyanolyan rettenetesnek tűnt. Az áldozatok magas száma és az, hogy a hajótörés után minimális esély maradt a jéghideg vízben a túlélésre, az egyik legkilátástalanabb helyzetbe hozta a katonákat. De miért is kellett megvívni az addig ismeretlen jellegű háborút?
Nagy-Britannia büszkesége, a Royal Navy 1939-ben az amerikai és a japán hajóhadon kívül bármilyen felszíni flottát hullámsírba küldhetett volna, Európában végképp nem akadt vetélytársa. Még a Kriegsmarine modern büszkeségei, a valóban korszerű csatahajók sem állhattak volna ellen a nyomasztó mennyiségi fölénynek, így a német stratégák az első világháború tapasztalatai nyomán egy aszimmetrikus összecsapást vázoltak fel: a tengeralattjáró hadviselésre helyezték a hangsúlyt. A kontinens meghódítása után a felszín alatti haderőnek jutott a feladat, hogy „kiéheztesse” a szigetországot, amelynek heti egy millió tonna élelmiszerre, tüzelőanyagra, egyéb termékre és persze fegyverekre, üzemanyagra volt szüksége. Ez a megállapítás békeidőben is érvényes, tehát ha minden a legnagyobb rendben lett volna, a szigetország közel 48 millió lakója akkor is a gyarmatokról és más partnerektől árut hozó kereskedelmi flottára volt utalva. A világháború azonban kérlelhetetlen szabályokat hozott, amellyel a korona engedelmes alattvalói kihúzhatták a nehéz éveket: bevezették a jegyrendszert, ezzel a kereslet - és így a pazarlás is - mérséklődött, erősödött a hazai termelés, de a legfontosabb, hogy a javak elosztása a legszegényebbeknek is biztosította a túlélést. A németek tehát ezt a törékeny, sebezhető rendszert kívánták szétzúzni torpedóikkal. Az angol - és később a szövetséges - flottának pedig ezt kellett megóvnia, fenntartania.
Támadás az első napon
Nagy-Britannia 1939. szeptember 3-án, délelőtt 11 órakor üzent hadat Németországnak. Az SS Athenia, az Anchor-Donaldson hajótársaság utasszállítója még előző nap délután fél ötkor indult el Liverpoolból, 1103 utassal és 315 fős személyzettel. Másnap délután Fritz-Julius Lemp fregatthadnagy, az U-30-as tengeralattjáró parancsnoka követni kezdte az Atheniát. A német főparancsnokság korábban álcázott, fegyveres kereskedelmi hajókra, úgynevezett segédcirkálókra figyelmeztette tisztjeit. Későbbi jelentése szerint az utasszállító cikk-cakkban haladt, a túlélők erre nem emlékeztek. Este fél nyolc után - tehát a háború kilencedik órájában - torpedózta meg az akkor már elsötétített hajót. A 13 465 bruttóregisztertonnás, 160 méter hosszú Athenia másnap délelőtt 10 óra 40 perckor süllyedt el.
Az atlanti csata során nagy jelentősége volt annak, hogy mennyi hajót veszítettek a szövetségesek és milyen ütemben tudták pótolni a gyárak a veszteségeket. A szakirodalomban ezek az adatok jól nyomon követhetők és elemezhetők, azonban sajnos még az internet korában is piacra került olyan nyomtatott kiadvány, amelyben a fogalmak teljesen összekavarodtak, így megjelent olyan képtelenség is, mint például: „10 000 bruttóregisztertonnás vízkiszorítás”. Tisztáznunk kell ezeket a fogalmakat. A kereskedelmi és a hadiflották eltérő módon határozták meg a hajók jellemzőit. A teherszállítók, utasszállítók hasznosságát 1849-1982 között a bruttóregisztertonnával fejezték ki, ami nem tömeg mértékegység volt, hanem térfogatot határozott meg (ton - hordó). Egy BRT körülbelül 2,83 köbméternek felel meg, magyarul egy 10 000 BRT-s hajóban 28 300 m3 belső tér van. A szállítókapacitás - a nettó regisztertonna - kiszámításához ebből levonták a személyzeti szállás, kiszolgáló helységek, kazánházak térfogatát. Egyébként a ritkán használt - deadweight (DW) - mutatta meg a rakomány tömegét. A hadihajóknál ezek az értékek nem bírnak jelentőséggel, esetükben a vízkiszorítást - ami többé-kevésbé egyenlő a tömegükkel - használjuk a mai napig. Mivel a tenger nyelve angol, ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Arkhimédész törvénye közérthető nálunk is, hiszen a hajó vízvonal alá eső térfogatát kell meghatározni, ám ez esetben 35 köblábból, azaz 0,991 köbméterből indulunk ki. A tengervíz sűrűsége sótartalomtól és hőmérséklettől függően 1020-1029 kg/m3. Az eredmény kb. 1010-1019 kg, amit általában 1016 kg-nak, vagyis egy hosszú tonnának (long ton) feleltetnek meg. Egy F-osztályú romboló tömege például vízkiszorítása alapján 1940 hosszú tonna, tehát 1971 tonna volt.
Lemp szinte azonnal rájött a tévedésére, mert a rádióforgalmazásból egyértelműen kiderült a valóság. A főhadiszállásnak csak 23 nap múlva, a honi kikötőbe érkezés után jelentette az elsüllyesztést. Addig Erich Raeder admirális, a haditengerészet főparancsnoka - jóhiszeműen - tagadta, hogy német búvárnaszád arra járt volna. Amikor a fregatthadnagy jelentést tett Karl Dönitz ellentengernagynak, az U-boot flotta parancsnokának, ő azonnal Raederhez küldte a tisztet. A főparancsnok és Adolf Hitler megvitatta az esetet, és arra jutottak, hogy nem kerülhet napfényre az igazság, már csak azért sem, mert tudták, hogy amerikai állampolgárok is utaztak a hajón. Lemp hajónaplóját egy oldallal meghamisították, miszerint 3-án a helyszíntől több száz kilométerrel nyugatra volt az U-30-as. Az Athenia 98 utasa és személyzetének 19 tagja a két állam közötti hadiállapot első halálos áldozatai lettek, és a mentés során további emberek vesztek vízbe. A háború után több forrásból - köztük hadifogságba került német matrózoktól - is kiderült az esemény valódi lefolyása. A sors furcsasága, hogy az Anchor-Donaldsonnak már az első világháborúban is megtorpedózták egy Athenia nevű utasszállítóját - 1939 után többé nem keresztelték erre a névre egy hajójukat sem.
A rombolók visszavágnak
Szeptember 14-éig kellett várni a Royal Navy első diadalára. Ugyan a repülőgép-hordozókat az emlékezet leginkább a sorsdöntő csendes-óceáni csaták kapcsán őrizte meg, a brit „lapostetejűeknek” bőven akadt dolguk a Kriegsmarine egységei ellen is. Ám az első akciók egyikén kis híján odaveszett a hajóhad egyik büszkesége. A 240 méteres HMS Ark Royalról (a brit haditengerészet történelmének harmadik hajója ezen a néven) éppen az U-30-as felkutatására szálltak fel repülőgépek, amikor az U-39-es két torpedót indított a hordozóra. A figyelőszemélyzet éber volt, a kormányosok pedig remek parancsokat kaptak, így a 28 000 tonnás gigász úgy fordult, hogy elkerülhette a halálos szivarokat.
A kicsivel több, mint 700 elkészült Hetes - a német búvárhajók 64 százaléka - a Kriegsmarine gerince volt, azóta sem készül több egyetlen típusból sem - éppen ezért ezzel süllyesztették el a legtöbb hajót, és azok űrtartalmának tekintetében is ezzel okozták a legsúlyosabb veszteségeket. Hét főbb változata közül a VIIC-ből gyártották a legtöbbet - 568-at, az U-30-as az első sorozatból való VIIA volt. A változattól függően 64,5-73,6 méteres, lemerülve 745-1181 tonna vízkiszorítású búvárnaszádot a felszínen 2310-3200, a víz alatt 750 lóerő mozgatta. A dízelmotorok révén 31-34,4 km/órával üldözhette a teherhajókat, és a legnagyobb verzióknak akár 26 000 km is lehetett a hatótávolsága. Ha viszont lemerült, éppen csak megközelítette a 13,5-14,8 km/órás sebességet. Ez utóbbi értéket felére mérsékelve 130-170 kilométert tehetett meg a mélyben. Általában 130 méterre merülhetett menekülés közben, de lehetséges volt a 250, sőt a VIIC/42 változattól a 400 méter elérése is. Az orrban négy, a taton egy torpedóvető csővel rendelkezett, ez utóbbit viszont víz alatt nem lehetett újratölteni. Eleinte egy 88 mm-es ágyút is felszereltek a fedélzetre, ám szövetségesek légi fölénye végül feleslegessé tette a löveget. A torpedók száma 11-16 volt, a legénység 42-52 főt tett ki. A légzéshez szükséges oxigén mesterséges előállításával 37 tengerésszel akár három napon keresztül is a víz alatt maradhatott a búvárhajó. A Kriegsmarine azonban mintha nem tudott volna dönteni arról, mi a fontosabb: a felszíni flotta, vagy a nyílt tengeri farkasfalkák. Csak a két óriás, a Bismarck és a Tirpitz 390 millió márkás árából közel 100 Typ VII-es állhatott volna szolgálatba.
Ekkor a Home Fleet (honi flotta) 8. rombolórajának három F-osztályú hajója lépett színre. Rárontottak a menekülő Typ IXA típusú búvárnaszádra, és mivel az nem tudott időben elég mélyre merülni, többszörös mélyvízi bombatámadás után számos sérülés és a klórgáz szivárgás miatt kénytelen volt a felszínre emelkedni. A 44 német tengerészből 25 embert a HMS Foxhound, 11-et a HMS Faulknor és nyolcat a HMS Firedrake vett fedélzetére. Ők voltak a britek első német hadifoglyai, az U-39-es pedig az ASDIC első áldozata.
Az első elvesztett hadihajó
A 27 420 tonnás HMS Courageous repülőgép-hordozó a Home Fleet azon hajórajainak egyikét vezette, amelyeket kifejezetten a tengeralattjárók felkutatására és megsemmisítésére állítottak össze. Ezeket az úgynevezett „Hunter-killer” csoportokat bőségesen ellátták rombolókkal, amelyeket légi felderítéssel kívánták támogatni. Azonban vadászból vaddá vált, mivel a brit kötelék nem sejtette, hogy az U-29-es búvárnaszád órák óta követi őket. Szeptember 17-én este minden a németeknek kedvezett: a négy kísérő rombolóból kettő kivált, és egy kereskedelmi hajó megóvása miatt elhagyta az alakzatot, a Swordfishekből pedig éppen egy sem volt a levegőben. Otto Schuhart sorhajóhadnagy a megfelelő pillanatban három torpedót lőtt ki. Kettő a hordozó bal oldalát találta el, és a teljes áramellátást kiiktatta. A 240 méteres hajó 20 perc alatt oldalára fordult és elsüllyedt, több mint 1200 fős legénységéből 519 veszett a hullámok közé. A két romboló négy órán át sikertelenül hajszolta a menekülő Typ VIIA típusú búvárhajót. Az Admiralitás levonta a tanulságot, az értékes hordozókat és a nélkülözhetetlen repülőszázadokat egyelőre nem osztották be a tengeralattjárók elleni küldetésekre. A Courageous volt a Royal Navy első harcban elvesztett hadihajója a második világháborúban. Raeder admirális Schuhartot I. osztályú, a legénységét pedig II. osztályú Vaskereszttel tüntette ki.
A rombolót hívják a tenger agarának is. Nem olyan erőteljes, mint egy cirkáló, és közel sem olyan fürge, mint egy fregatt vagy korvett, de utóbbiakhoz mérhető gyorsasága. A kategória általában a rendszerbe állított egységek száma miatt a hadiflották gerincét képezi. Alkalmazás szerint többféle változata is van, de akár a hagyományos, akár a kifejezetten konvojkísérethez kifejlesztett hadihajóról van szó, a romboló lényegében univerzális: támadhat szárazföldi, légi, felszíni és felszín alatti célpontot. Az E/Fclass ennek megfelelően bőven el volt látva a hajócsavarokra szabadítható teljesítménnyel: 36 200 brit (vagy 36 700 metrikus) lóerő kavarta a hullámokat, melyek előtt akár 35 és fél csomóval (66 km/órával) is száguldhatott az 1935-re szolgálatba állított 18 romboló, bár az igazi előnyük a gyorsulás és a manőverezhetőség volt. (Viszonyításképpen: egy modern csatahajó akár 20-30-szor is nehezebb lehetett náluk, de csak ötször-hatszor voltak erősebbek hajtóművei.) A 100 méteres hadihajó főfegyverzete négy 120 mm-es ágyúból állt, ezen felül a kisebb űrméretű lövegek mellett nyolc 533 mm-es torpedóvető csővel is rendelkezett, de a szeptemberi küzdelmekben az ASDIC segítségével irányzott két mélységi bombavető berendezés kapott főszerepet.
Günther Prien
A tengeralattjárók parancsnokai között sokkal nagyobb ászok is harcoltak, ám a több, mint 1100 búvárhajó közül valószínűleg Prien sorhajóhadnagy U-47-ese lett a legismertebb. Scapa Flow vizein végrehajtott rajtaütése talán csak akkor lett volna még bámulatra méltóbb, ha rögtönözte volna, de így is, hogy precíz tervezés előzte meg, bátran kijelenthető, hogy a küldetés megállná helyét bármelyik akciófilmben.
Dönitz a tervezet elkészítésekor két célt jelölt ki. A skót partoktól északra fekvő Orkney-szigeteken lévő brit flottatámaszpont lényegében elzárt minden használható utat bármely német felszíni hajóraj elől, ezt a blokádot akarta megtörni, ezzel biztosítani a nyílt óceánra való kijutást. Másodszor jelképes bosszút akart állni az első világháború végén ide kényszerített német flottáért. Siegfried Knemeyer felderítő pilóta olyan kiváló minőségű fényképeket biztosított a tengernagynak, hogy Vaskereszttel tüntették ki. Nem volt könnyű dolga, hazafelé két Spitfire is el akarta fogni repülőgépét. A felvételeken jól látszottak a védelem gyenge pontjai. Dönitz személyesen választotta ki Prient a feladat elvégzésére, a rajtaütés időpontját pedig a meteorológusok segítségével jelölte ki: az október 13-ról 14-re virradó éjszaka a dagály mértéke kedvező volt, és holdfény sem árulhatta el a német búvárnaszádot. Ez utóbbi azért fontos, mert az áramlatok miatt a sekély vízben szó sem lehetett lemerülésről. Az U-47-es 31 éves parancsnokának legalább 24 órát kellett gondolkodnia, hogy vállalja-e a küldetést, de hamarabb választ adott.
A sorhajóhadnagynak szóló utasításban az állt, hogy Lambs Holm szigetét északról kerülve hatoljon be a szigetcsoport belsejébe - ezt Prien kis híján elvétette. Ha nem veszi észtre időben a tévedést, akkor egy sekélyebb, ráadásul őrhajókkal sűrűbben elzárt szoroson keresztül kényszerült volna áthaladni. Még a tervnek megfelelő útvonalon is súrolta egy elsüllyesztett hadihajó egyik kábelét, de a hálóakadályokat kikerülte. A sarki fény megfosztotta a német legénységet a teljes sötétségtől, sőt, a partról egy taxi fényszórója is megvilágította rövid időre a tengeralattjárót, de a brit hadiflottát nem riasztotta senki. Az U-47-es parancsnoka éjfél után 27 perccel írhatta a fedélzeti naplóba: „A kikötőben vagyunk!”. Azonban Scapa Flow szinte üresnek tűnt, nem véletlenül, ugyanis felsőbb utasításra ekkorra a hajók legtöbbje szétrajzott a környező tengerre. Fél óra múlva körülbelül két kilométer távolságból észlelt két célpontot, a HMS Royal Oakot és - vélekedése szerint a HMS Repulse csatacirkálót. Ez utóbbi valójában egy hidroplán-anyahajó volt, a HMS Pegasus. A sorhajóhadnagy három torpedót indított a HMS Royal Oakra. Kettő gyújtószerkezete csődöt mondott, a harmadik 01:05 körül a célpont jobb oldalán, az orrnál, vagy az alatt robbant, elszakítva a horgonyláncot, míg a negyedik a csőben ragadt. A csatahajó legénysége felébredt, de meg voltak róla győződve, hogy valahol a hajó elején gyúlékony anyag okozhatott balesetet, sőt a hangosbemondóból parancs is érkezett a raktárak hőmérsékletének ellenőrzésére. Ezek után nem csoda, hogy volt olyan matróz, aki visszarántotta magára a takarót. Prien egy második kört írt le az U-47-essel - közben az egyik hátsó vetőcsőből is indított egy torpedót, ezt újabb sorozat követte, amelyből 01:16-kor három telibe találta a 31 630 tonnás óriást. Sok egyéb mellett a lőporraktárban tárolt kordit is berobbant, így a hajónak nem sok esélye maradt. Mivel az oldalablakok nagy része nyitva volt és azokon is ömlött be a víz, a HMS Royal Oak mindössze 13 perc alatt süllyedt el, magával rántva a legénység nagy részét, 833 embert. Közülük 134-en még nem töltötték be a 18. életévüket sem.
Mire a támaszpont tisztjei rájöttek, hogy nem - a korábbiakhoz hasonló - baleset történt, addigra Prien már rég kihajózott, ugyanazon az úton, ahol érkezett. Másnap a búvárok Scapa Flow tengerfenekén meg is találták egy torpedó roncsait. Winston Churchill, az Admiralitás első lordja e szavakkal méltatta az ellenséget: „Ez a rajtaütés a katonai szakértelem és a bátorság figyelemre méltó teljesítménye.” A Honi Flottát szétszórták, és addig nem is tértek vissza a kikötőbe, amíg a védelmét nem biztosították. Újabb hajóroncsok, hálók és gátak kerültek a szigetek közé. Churchillnek felelnie kellett a parlamentben arra, miért volt olyan sok fiatal a csatahajón. Mivel azonban ez több évszázadra visszanyúló hagyomány, lényegében általános eljárás volt a Royal Navy történetében, így senkit nem vontak felelősségre. Mindenesetre ez után szakítottak az addigi gyakorlattal, 18 év alattiakat csak különleges esetekben vezényeltek aktív hadihajókra.
A világháborúban voltak csodafegyverek, bár nem azok, amelyeket a propaganda annak tartott. Azok a fejlesztések, amelyek kivédhetetlen támadási lehetőséget nyújtottak az egyik félnek, komolyan befolyásolták a harcok kimenetelét. Nem egy pillanat alatt döntötték el a háborút, hanem folyamatosan, következetesen semmisítették meg az ellenség technikáját - és annak személyzetét. A szonár működésének elméletét már évszázadokkal korábban kidolgozták, a használható eszközök fejlődését viszont a Titanic katasztrófája gyorsította meg: 1913-1917 között több kutató is szabadalmat nyújtott be. Végül Paul Langevin és Lewis Fry Richardson munkája nyomán Robert William Boyle készítette el 1918-ra az első működőképes aktív hanglokátor prototípusát, amely már nemcsak a hajócsavarok zaját detektálta, hanem saját kibocsátott jelének visszhangját is felfogta. A titoktartás miatt a kutatásra „ASDics” néven hivatkoztak (Anti-Submarine Division), majd 1939-ben egy érdeklődő kérdésre az Admiralitás egy hivatalnoka kitalálta, hogy ez az Allied Submarine Detection Investigation Committee - a Szövetséges Tengeralattjáró-felderítő Vizsgálóbizottság rövidítése, ezt pedig beleivódott a közfelfogásba, bár ilyen bizottság a Royal Navy nyilvántartása szerint nem létezett. Mindenesetre a brit tengernagyok úgy vélték, hogy a búvárnaszádokat ezzel az eszközzel semlegesíthetik. Csökkentették a kísérőhajók számát, a tengeralattjáró-elhárítást harmadrangú feladatként sorolták be, és eleinte a kiképzés is hiányos volt. Laboratóriumi körülmények között végzett kísérletekre alapozták ezeket a döntéseket, holott a rendszer még bővelkedett hibákban. Csak kis hatótávolságú volt, megbízható jelet 8 csomónál (15 km/óra) kisebb sebességnél adott, ezt a rossz időjárás és az eltérő hőmérsékletű áramlatok még rontották, sőt, esetenként a bálnák, vagy sűrű halrajok is félrevezethették a kezelőt, tehát éppen ide kellett volna a legnagyobb gyakorlattal bíró szakember. Az viszont intő jel lehetett a németeknek, hogy 1939-ben a Royal Navy több hanglokátoros hajóval bírt, mint a többi flotta együttvéve. És hogy mit tudott az ASDIC? A tengeralattjáró-vadászat során a hadihajók a szonárral pásztáztak, majd, ha jelet fogtak, megpróbáltak a búvárnaszád fölé manőverezni. A korai hanglokátorok éppen függőlegesen lefelé voltak használhatatlanok, tehát ekkor volt egy „vakfolt” az észlelésben. A tatról meghatározott mintában vetették ki a bombákat, amelyeket viszont eltérő mélységre állítottak be. Ha legfeljebb hat méterrel a célpont mellett robbantak, hatásosak voltak. 1939-ben ez még nem garantálta a sikert, azonban 1943 végére annyira hatékonyak lettek a szövetséges hadiflották, hogy mégis az egyik csodafegyvernek tekinthetjük a szonárt.
A Harmadik Birodalomban természetesen ünnepeltek. A valóban kiemelkedő haditett a csúcsra juttatta Prient. Október 17-én Wilhelmshavenben Raeder és Dönitz személyesen fogadták. Utóbbinak előléptetést jelentett a győzelem. Másnap Adolf Hitler saját, személyes használatú repülőgépét küldte a legénységért, majd Berlinben a parancsnokot I., alárendeltjeit II. osztályú Vaskereszttel tüntette ki. A Führer szerint: „A legdicsőbb haditettet hajtotta végre, amit német tengeralattjáró valaha is véghez vihetett.”
Prien a „Scapa Flow bikája” becenevet kapta, az U-47-es tornyára rá is festették az új jelvényt, amely később a 7. tengeralattjáró-flottilla emblémájává vált. A parancsnok a náci állam első számú hőse lett, a remek propaganda-lehetőséget az állampárt meglovagolta. Prien és legénysége számára több mint 50 000 márka értékben pénz- és tárgyi adomány gyűlt össze, és szerte Németországban mindenhol látni akarták. Hannoverben díszpolgárrá avatták, Lipcsében valamikori gimnáziuma - jelenlétében - róla kapta új nevét, Lübeckben több ezer főre tehető tömeg fogadta. A Wehrmacht hősei című képeskönyvben fejezetet szenteltek neki, képeslapokon jelent meg. „Mit Prien gegen England - Priennel Anglia ellen” címen társasjátékot is lehetett kapni. Lahnsteinben a Rudolf-Hess utcát - miután a névadó Angliába szökött - Günther Prien utcára keresztelték, Schönbergben a mai napig van ilyen néven utca. A sikeres parancsnok 1940-ben Mein Weg nach Scapa Flow címmel jelentette meg önéletrajzát, amely 900 ezer példánnyal a 8. legjobban fogyó kötet lett, természetesen az iskolákban is ajánlott olvasmánnyá vált. És persze más szerzők is megragadták a lehetőséget, hogy könyvet adjanak közre Prienről.
Mérlegen a kezdet
Az első két hónapban a tengeren mintha rögtön egymás torkának ugrott volna a két birodalom. Ugyan a döntő, nagy erőkkel vívott csaták még hátra voltak, de azonnal megmutatkozott, mire lehet számítani: a briteknek fel kellett készülniük, hogy a lehető legéberebben figyeljék a hullámokat és a mélységet - függetlenül attól, éppen hol hajóztak, vagy horgonyoztak. A német parancsnokoknak meg kellett érteniük, hogy kegyetlen hajtóvadászat vette kezdetét ellenük, hiszen attól, hogy egy-két óriást az óceán fenekére küldtek, a létszámfölény miatt a Királyi Haditengerészet rombolórajai továbbra is halálos fenyegetést jelentettek. Az első veszteségek nem befolyásolták az erőviszonyokat, ám a lelkesedést felkorbácsolták. És a nagyobb konvojok még el sem indultak…
Új szám
Következő szám
A Regiment különszáma 2026. március 6-án jelenik meg!
Aranysas
Látogasson el testvérlapunk, az Aranysas honlapjára!
